Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Boldog (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:39:53
Boldog,megelégedett
ember vagyok,
mivel békés,
jó a házasságom!
(saját vers)
(saját vers) - É (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:39:16
Életem egy és végső
célja a Párommal
való boldogság!
(saját vers)
(saját vers) - Hi (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:38:22
Hiszek,hogy
Te imádsz
engem!
(saját vers)
(saját vers) - Sze (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:38:00
Szeretlek Téged
és hidd el
Édesem!
(saját vers)
(saját vers) - Sok (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:37:36
Sok csalódást okoztál,
értsd meg,hogy
imádlak!
(saját vers)
(saját vers) - Gondolj (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:37:14
Gondolj Édesem,
ha egyedül
vagy!
(saját vers)
(saját vers) - N (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:36:53
Ne hagyj el és
maradj
Édesem!
(saját vers)
(saját vers) - S (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:36:31
Sok szép emlékünk
van egymásról
Drága Szívem!
(saját vers)
Tompa Mihály - BARÁTOMHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:34:53
Terhedre van, hogy a sebes folyam
Szük medrében dagad, forr és rohan;
Hogy, bár akarnád, nem fékezheted:
Ez háborít, ez rontja életed!
Türd el békén, hogy oly gyakran kicsap,
S ne bántson a parton maradt iszap!
Hisz ott, hol a futó ár elzuhant,
Még gazdagabb, zöldebb leend a hant.
Eljő a tél, a halmot hó fedi,
S a gyors folyót bilincse megköti;
Oh majd akkor fagyos nyugalma sért,
És kincset adnál egy hullámaért!
1861
Tompa Mihály - A TÁVOZÓ UTÁN. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:34:26
Oh bájos égi hölgy, kinek mosolya fény!
Kihajt a száraz ág ajkad lehelletén,
S fénnyé válik a köd, melybe szemed tekint...
Ah bájos égi hölgy, hová tünsz el megint?
Feléd tártuk karunk, szivünk fenn dobogott,
Midőn közel láttuk tündöklő homlokod!
Midőn közel hittük, miről rég álmodánk,
De a kép szétfoszolt, - köd s éj borult reánk!
Jösz s eltűnsz hirtelen! Vétettünk ellened?
Mert a boldogságot nekünk nem engeded,
Hogy, - bár fogjuk kezed, - az oltárhoz vigyünk,
Megkötni ott veled örök, szoros frigyünk!
A szellőben, melynek jó illat jár nyomán,
Egünknek bíborán, földünknek bársonyán,
Sik téreken, miket dússá tesz a kalász
S fölséges bérceken - örömet nem találsz!
Mulatni nem kivánsz a sirhalmok felett,
Hová sok hű szivet szerelmed fektetett;
A holtak emléke s élők fájdalmai
Nem birnak-e hozzánk enyhitni, hajtani?
Hol vagy, tündér leány? tán itt rejlesz közel,
Szabad bércek között, miket felhő ölel;
Vagy át a tengeren nagy-messze elmenél,
Midőn itt a fákról lesárgult a levél?
Boldog nép s táj, ahol felverted sátorod!
A lét könnyű s szabad, a szív hő s bátor ott,
Harsogják nevedet folyam, völgy és orom,
S örök tűz ég hiven őrzött oltárodon!
Oh, mi vágyunk is utánad tévelyeg...
- Mint nyugvó nap felé mennek a fellegek,
Megkóstolnánk érted kínt, bujdosást, halált...
A sors, birásoddal, hajh mégis meg nem áld!
Büvös tündér-leány, fordulj ismét felénk!
Ha még egyszer téged keblünkhöz ölelénk,
Ha még egyszer minket hév ajkad csókola:
Oh, el nem bocsátunk többé soha... soha!

1861
Tompa Mihály - EGY KÖNYV OLVASÁSA KÖZBEN. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:33:30
Midőn ezt a könyvet kitárod:
Hívd egybe nőd, fiad s leányod,
Mind, aki lelkeddel rokon!
Komoly hangon olvasva nékik,
Mig által-érzik, által-értik,
Mi írva áll a lapokon.
Becses könyv; - bár szerezve gyorsan;
De minden szó- s mindannyi sorban
Hevít a tűz, mely benne ég;
Csak egyszerű ecset-vonások,
De hogy megint csudálva lássuk
A bajnokok képét: - elég.
Sokáig állt hüvelybe' szablyánk,
Holtnak hittek, midőn csak álvánk
A tespedő idők szerint;
Mig álmunk - a kürt-szóra - széledt,
És a világ az árva népet
Mint hőst látá s félé megint.
Gyorsan gyült a maroknyi tábor,
Az ellenség haladta százszor, -
De annak népe hazafi...
És a fegyver szörnyű sebet vág,
Halált hord az, ha a szabadság
S a hon szerelme húzza ki.
S mint vérhollót a sólyom vagdal:
Vivák, tépték gyors támadattal
Az ellent a bajnok fiak;
Harcolni sebben, éhen, fázva,
Győzni s halni nevetve, játszva:
Oly könnyü volt mindannyinak!
Tell bajnokit, mig küzködének,
Óvák, rejték a sziklabércek,
Tetszést rivalgva hangosan; -
Mieink a sik-térre szálltak,
Hol, mint a szélnek, a halálnak
Egyenes és gyors útja van.
Ez volt az év! Csudáknak éve!
Rege-hősek láttattak élve,
Minőkről álmodunk csupán...
A történetben ami fényes,
Szörnyű, dicső, nagy s ünnepélyes:
Következett egymásután.
Mily nép... mily harc... mily hősi szellem!
Felkölt a Hun s itt volt a Hellen,
Láttuk Zamánál Scipiót;
Thermopilae és Aquiléa
Szemünk láttára védve, víva;
S bősz Amurád megdöntve volt!
És a remény, és a dicsőség
A hont s a honban el-betölték
A szíveket s a levegőt...
De közbeszólt a sors kajánul,
S a ránk-omolt észak sulyátul,
Mi volt, megszünt, mi állt, ledőlt.
S lőn némaság, - lőn éj, gonosz, vak...
Elestünk, mint a zsibbadott tag,
Szivünk maradt csak melegen;
Mig elnémult ajkunkon a szó:
Fenn-volt, mint a beteg-virasztó,
A vérző, mély honszerelem.
Kurúzslót, írt kerülve titkon:
Tűrve győztünk fájdalmainkon;
Használt, mi súlyos volt s fanyar...
A mély sebét nyaló oroszlán,
Azt új meg új vérzésbe hozván,
Nem óhajt gyógyulást hamar...
S élünk! - Ébren vagyunk mindnyájan,
Köszöntve a kétes homályban
Már feltetszett szürkűletet;
Bár e nép még romokra térdel:
De meglágyul, kit ajka kérlel:
Ki Úr idők, ég s föld felett.
Bár hős árnyak a nagy csatából,
Zord lelkek a martír-halálból
Lengnek köztünk, járnak velünk;
S e közelség, ez a lehellet
Éget, fagyaszt: - már mégis enged
Munkálnunk és reménylenünk.
Midőn ezt a könyvet betészed:
Sohajts, de szünjék csüggedésed!
Jelen van már a pillanat:
Hogy a sors urnájába nyúlni,
Életre vagy halálra húzni,
E nemzetnek lehet, szabad!
1861
Tompa Mihály - VIRÁGOS KERTBEN. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:32:06
Elhozva a teremtő
Az új kikeletet,
A földnek annyi kedves
Leánya született;
S mindannyi: termetével,
Orcája kellemével,
Anyjának dísze lett.
Virágok élte boldog!
Teljes, - mégis rövid...
Nem érkeznek megunni
A percek örömit;
Távol borong a tél még,
A rútság és a vénség,
S már futva a kör itt.
Bűbájos színt ad a nap,
Színt, melyet fénye rejt;
És kedvez a ború is,
Mert enyhe csöppet ejt:
Mind a két hajnal, éj s nap
Kecset hoz, tiszta kéjt ad,
S méz tölti a kehelyt.
Irígyen nem tekintik
Egymásnak kellemét,
Egymást ölelve kedves
Virulás, élet, éd,
Szerelem búra nem hív,
Nincs itt fájó, törött szív,
Mely hasztalan remélt.
Hosszan nem kötve őket,
S folyton a földi rög:
Meg-megszakad, de végkép
Nem vész el életök,
Mely boldog változásban,
Bucsú- s találkozásban
Édes, vidám, örök.
S midőn szirmot, levélt a
Virág elhullata,
S szegény fosztott anyának
Bús lesz arcúlata,
S szintelen, puszta a táj...
Kinek halála nem fáj:
Csak a virág maga.
Miért is? Léte szép volt
S kéjét izlelte mind,
És ő, kit a halál is
Oly gyöngéden erint:
Szemét bizton lezárja;
Az új élet zajára
Felnyitja azt megint.
A vég közelg... az óra
Már-már üt és lefoly...
Illat, repűlj az égbe!
Levél, omolj, omolj!
Súg a szél, fúva lanyhán,
Mig a virágnak ajkán:
Haldoklás és mosoly.
1861
Tompa Mihály - RÉGI TÖRTÉNET. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:31:32
Fel, fel Izráelnek sanyargatott népe!
Sorsod régi átka enyhűlni kezd végre,
A szabadulásnak szép hajnala támad,
Megszűnik, elmulik a terhes szolgálat.
Faraó, rettentvén ég és föld csapása,
Enged, - s hajlik, hogy a népet elbocsássa;
Mikorra szót s esküt visszavesz, megmásol,
Egyiptom földétől legyen e nép távol!
Megy a roppant sereg, - egymást támogatván
Mindannyi nemzetség, a Gád, Aser, a Dán...
Zajlik, mint a tenger külön-külön habba,
Mégis egy és egész, nincsen megszakadva.
Előttök maga jár az Úr, ködben, lángban...
Az ég mannát hullat étekűl csodásan;
Utjokban a tenger elválik, mint a fal,
És összefut, midőn Faraó jön haddal.
A hosszú bujdosást a nép mégis unja!
Nehéz a szabadság, s a honszerzés utja!
Sokan megvénűltek, sokan meghalának
Látása nélkül a boldog Kanaánnak.
Ha van, ki szilárdan törekszik a célhoz,
Kit sanyar s akadály küzdésre acéloz:
De a nagy sokaság alélt, tunya, dőre,
Boszantja e merész kiáltás: előre!
Oh mert a szolgaság, ha hosszú, elgyaláz,
Áthat csontot, velőt, mikép a tolvaj láz!
A békó öl, nem mint a kard nagyhirtelen,
Tőle sziv és orca lassan lesz vértelen.
E nép sem az erős Izráel, ki vala...
De akin meglátszik a hosszas nyavalya,
Kit a küzdés rettent, a reménység untat
S felejti, melytől fut, a keserves multat.
Neki a jövőért szenvedni oly nehéz!
Meg-megáll utjában s hátra-hátranéz...
Arra tekint, hol vagy Egyiptom határa,
És visszavágyódik a vöröshagymára...
1861
Tompa Mihály - A KIKIRCSHEZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:30:12
Ne várd, mig a magas tetőrűl
A hó lassúdan elmegyen;
Mig a pázsit és bokor kizöldűl,
S szellő csapong a völgyeken!
Ne várd az emlényt, gyöngyvirágot:
Az alvó szép testvéreket!
Mi üdvözlünk, mihelyt kitárod
Bársonnyal óvott kelyhedet...
- Csak jőjj ki, jőjj ki már!
A tél olyan hosszú, kietlen,
A szép világra köd borúl;
Megint elcsügged a szivekben
A vágy, ha tán felbátorúl. -
Mint a húr első pendülése,
Amellyet a dallam követ:
Az érzést hívjad ébredésre,
Első virág, nyájas követ!
- Csak jőjj ki, jőjj ki már!
Téged látván, gyorsan kitárúl
A tündér kép lelkünk előtt;
Jó illat száll fel a virágrúl,
Dal tölti bé a levegőt...
A szem mulat hosszú gyönyörben,
A fényes tágas látkörön;
Földön, égen és a kebelben:
Megifjulás, élet s öröm
- Csak jőjj ki, jőjj ki már!
1861
Tompa Mihály - A TAVASZHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:29:37
Jövel, jövel lágy szellők szárnyán,
Kékelő ég arany sugárán
Te várt, mosolygó hatalom!
Hajolj ébresztve fához, fűhöz,
Tépd el a láncot, ami nyűgöz
A völgyeken s a halmokon!
Hogy míg az ember sokat képzel,
Míg tervez, s alkot gyarló kézzel
És alkotmánya összedűl:
Láttassék itt még felépűlve
Az erős Isten csodaműve,
Mely nagy, szép s igaz egyedül.
1861
Tompa Mihály - FORR A VILÁG. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:28:56
Forr a világ, forr, mint a tenger,
Amelyet a vész ostromol;
Küzd a hajós, hogy partra kössön;
S nem tudja, mint? nem tudja, hol?
Im itt tátong az éhes örvény,
Ott bősz habok torlása van...
Forr a világ, forr, mint a tenger,
Izgalmasan, borzalmasan.
S mi járunk bátran, csüggedetlen
Ez ingatag, vészes mezőn,
Ezer szem függ a messzeségen,
Ezer kéz nyom az evezőn.
Hajónk nyugodtan állt sokáig,
Vagy kémkedett a part körűl:
A mélyre most, isten nevében!
Vagy révbe jut, vagy elmerűl.
Meg-megkerestük jó tanácsért
A büszke észt, a tudományt;
De óva-intve tett sugalma
Vont jobbra, balra egyaránt.
Magunk gyujtsunk-e fényt, vagy várjunk,
Mig jő a lassu virradat?
Kérdők nagy hírű bölcseinket;
De nyelvök ínyökhez ragadt.
S mig nincs határ, irány, vagy ösvény,
Mit a bölcseség újja húz,
Tűzoszlopként, a titkos ösztön,
Az érzelem lett kalaúz,
Mely nem merül mély számitásba
S tán a magast nem éri fel,
De annyi szívet lángra lobbant,
És arra int, hogy menni kell!
S megyünk, megyünk! hozzánk az élet
S halál nem volt még ily közel.
Tudjuk, hogy vész van a villámban,
Mely útainkra fényt lövel...
Szellőt, orkánt felfog vitorlánk,
Arcunk fagyott, szivünk repes,
E lenni vágyó s veszni kész nép
Oly szép, nagy és rettenetes!
S ha a viharban tépve, rontva,
Elérjük majd a kikötőt.
És a mienk leend örökre
Az ígéret szerinti föld,
S mely tétlenül szemlélte harcunk,
Hévvel jön a világ felénk:
Némán esünk egymás nyakába
S megborzadunk, hogy mit merénk...
S ha tán minden hiába lészen,
A köny s a vér s az áldozat;
Akkor, ha győző és legyőzött
Az itéletben számot ad:
Történetünk megrenditő lész,
Mint a sir-írat a kövön:
Ezek a sorssal birkozának,
Örök dicsőség nevökön!
1861
Tompa Mihály - RÓZSAFÁMHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:28:20
Vége van már a tavasznak,
Hosszu a nap és heves;
Hallgat a dal - a madárka
Hűvös árnyat bú, keres.
Oly kies volt, oly rövid volt...
S ránk jött a nyár, rózsafám!
Oh, hogy a bájt mindörökre
Rajtad meg nem tarthatám!
Leveled zöld, szirmod hullong,
Az a gyöngéd, fris szirom,
Melynek halvány, hideg mása
Piroslik a bíboron!
De kedves vagy ugy is, igy is,
S bár hullasd el ékeid:
A hű emlék- s képzeletben,
Amint voltál szépen, szebben
Én lelkem fölékesit!

1861
Tompa Mihály - LEVÉL EGY ANYÁHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:27:34
Légy üdvöz, asszonyom! kit a családi kör
Boldoggá tőn, - s kimért határa nem gyötör;
Ki nem várod hiú álmakkal a jövőt,
S békén megnyugszol a multon, amelyet letőlt.
A hely vig arcot ölt és felvirúl a ház,
Hová arcok fordúl, hol éber gonddal állsz!
Ugy jársz te, mint a hold, mely nesztelen halad,
Minden megfényesűl körűled, általad!
És mégis arcodon búfelleg árnya van,
S megtér, - bár a mosoly széleszti untalan;
Szemednek a könyűt megfogni oly nehéz,
Ha lopva s hosszasan ifjú lányodra néz.
És a fejlő virág bálványod, mindened...
Mi az: hogy bánattal kell rá tekintened?
Hogy búsithatna el ily gyermek ily anyát?!
Értem... nem oly szép ő, amint ohajtanád.
Oh, oh! ki ért meg és ki fog fel titeket!
Hát nőkké lélek s szív egészen nem tehet?
Szellem, báj és tökély még arra nem elég...?
De kell egy kis szeszély, kell egy kis gyengeség!?
Hiszen kegyes biró az a szülői szem,
A szív törvénye ád inkább, mint elveszen;
S te túlszigor miatt azt sem látod talán,
Mi ott van gyermeked lényén, arcúlatán?
Nem kell szó, - a szótól e gyermek kebele,
Mint a húr, hirtelen búsan megrezgene;
Oh! elég egy titkon szánó tekinteted,
Melyet megérez ő elébb, mint észrevett.
S ki most vigan cseveg, dalol s mosolyg feléd:
Elveszne ajkiról a dal, mosoly, beszéd;
A bú, mely lelkedből láthatlan felmerűl,
Világát, életét, mint kör venné körűl.
És bár ne volna szép, - mit a szó így nevez, -
Lelkedre bánatot miért idézne ez?
Oh a szépség csalárd, gonosz fényű lidérc,
Amely után setét vészes helyekre érsz!
Ki dúsan nyerte e baljós ajándokot,
Kit a sors csábitó tündérnek alkotott:
Ha nincsen a szivben értékesebb vagyon,
Elvész, mint súlytalan hajó, hab- s zátonyon.
Nyárünnep élete, - fénylő, meleg, zajos, -
A lég, melyet beszí, kábító, illatos;
Szivéhez, büszke bár, a hizelgés elér,
S ez álnok tűkörből zsarnok lesz és ledér.
És míg örökre szép, és míg örökre szent
Másnak a perc, midőn a kedves megjelent,
S szerelmet, szívet kért a reszkető ajak:
- Ő a szót, mint üres bókot hallgatja csak.
A költő rabja lész, és báját zengi dal,
A művész álmodik bűvös vonásival;
Ver érte annyi szív, beteg lesz annyi vágy...
S ő hidegen annyit őrjöngni, veszni hágy.
De múlik a tavasz és hullong a szirom,
Az égi tünemény lesz végre földi rom;
Oh, ott az ajk körűl a rendülő vonás...
Hol a kín, mint az ár, magának árkot ás!
Ha volna, aki őt gyötörné, bántaná:
Oh az irgalmatlan sorsot még áldaná!
Hanem, hogy szánja csak, ki nem felejti el:
Ez egy a kárhozott lelkek gyötrelmivel!
Derítsd fel asszonyom, borongó lelkedet:
Magad vagy példa te, hogy a nő mi lehet?
Oh hisz csupán nemed választott lelkei
Tudják jól életünk titkát megfejteni!
Mi jártunk villámként dörögve, fényesen,
Ti jártok szellőként láthatlan, csendesen;
Ahol mi elmenénk, mutatják a romok,
Üdűlés szól, ahol ti megfordúltatok!
Önsúlyától a kő, mely földre vettetik,
Mindig alább sülyed, mindig leebb esik;
Amint hajlik korunk, mi így esünk alább:
S ti magasultok az idővel, mint a fák!
Oszoljon hát a köd, gyógyuljon, ami fájt!
Többet nyert lányod a szépségnél, nyerve bájt;
Mely, míg bánat s idő letörli a kecset:
Megtartja, mint igaz gyöngy, a fényt és becset.
Nemes lélekkel bír, érzelme tiszta, mély, -
Sajátja hő forrás gyanánt a nőkedély;
Amelynek légköre lágymeleg szüntelen,
Körülte a pázsit télben is eleven.
És kell-e több? És nem elég-e ennyi kincs:
Hogy rá elégedett s nyugodt szívvel tekints?
Hogy ő boldog leend, csak gyámolítsd, vezesd,
Magadban bírod a legbiztosabb kezest!
Tanítsd, hogy a szerény kör, mely reája vár,
Virágos, zengzetes, - nem hangtalan s kopár;
Az egyetlen hely, mit a sors néktek hagya:
Nagy s tisztelt lenni, mint nő, hitves és anya.
Tanítsd szeretni a dicső természetet,
Hol még ragyog, mi az emberről elveszett;
Hol a köny megered s meggyógyul a kebel,
Érzés és gondolat a menny felé emel.
Amely a nemzeté: a három drága szint,
Viselje kebelén s nem a divat szerint;
Legyen jó honleány s ritkán említse ezt,
Mert szóval mondva, e nagy név szentsége veszt.
Egyebet, mint lelked s példád, reá ne hagyj!
Tedd hűvé, nemessé, - tedd azzá, mi te vagy!
S ha majd egykor meghűl fején áldó kezed:
Ő boldog lesz, - boldog, ki hisz, remél, szeret!
1860
Tompa Mihály - ALKONYATKOR. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-10 11:26:48
Gyengűl a fény, amely nyugatot ellepi,
Ködben boronganak a távol képei;
A zaj lecsendesűl, mely szerte hallatott,
Hűs estve váltja fel a hosszu, hév napot.
Boldog az, akinek pillája már nehéz!
Az álom közelít, a nap feledve lész...
És boldog, akinek készen van már az ágy,
Amelyet, soká lesz, mig ismét odahágy!
1860
(saját vers) - Imádlak Szívem (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-09 10:01:27
Imádlak Szívem,
hogy enyém
lettél!
(saját vers)