Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Szeretlek (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 17:03:29
Szeretlek,még
Te veled leszek
örökre!
(saját vers)
Pilinszky János - A szerelem sivataga (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 17:00:13
Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.
Pilinszky János - Mire megjössz (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:59:04
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.
Pilinszky János - Örökkön-örökké (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:57:47
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
Pilinszky János - Egy szenvedély margójára (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:56:35
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Pilinszky János - Sírvers (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:55:14
Nem görbülhet egyetlen hajukszála,
őrzöm legkisebb ráncaik
a kőzeteknél konokabban
az ítéletnapig.

Könnyeik szivárgó erekben
szemérmesen bujdosnak bennem,
és feneketlen tavat ásnak
a mindentudó hallgatásnak.

Hajnalig síró szeretőkben
némul el így a szerelem,
s már nem is ők karolják egymást,
a halhatatlanság ölel!

Egy egész örökkévalóság
őrzi mindannyiuknak sorsát;
rendíthetetlen, mint a kőzet,
már nem is én ölelem őket.
Pilinszky János - A tengerpartra (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:54:07
A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.
Pilinszky János - Ne félj (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:52:58
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.
Pilinszky János - Mondom neked (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:51:47
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,
- hallgass, míg végére jutok! -
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
Pilinszky János - Kánikula (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:50:36
A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.
Pilinszky János - Őszi vázlat (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:49:19
A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.
Pilinszky János - Magamhoz (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:48:12
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Juhász Gyula - Pillangó kisasszony (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:47:01
Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
A szeme mandula és ajka csók,
Csak Keleten teremnek ily virágok,
Ily különösek és ily bóditók.
Ott ül piros és sárgás kimonóban
Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
A kertben halk szél a cseresznyefákat
Hintázza lágyan s száll az este már.
Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
Fusijáma a sárga tengeren.
S a sárga vizek lassú, mély zenéje
Ringat valahol egy fehér hajót,
Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
Hol nem teremnek gyilkos viharok!
A kapitány egy édes nőre gondol,
Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
Ó arany szabadosság, kikapós kor,
Keleti mámor, az időd lejár!
S amint a távol, puha, kék ködébe
Mélázva, lágyan átolvad Japán,
Feledve már nagy mandulaszemével
A kimonós, a bús és néma lány.
Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
Csodavirágok, miket nem terem
Távol Nyugat, a fáradt és borús.
Csodavirágok és nagy madarak,
Melyek beteg virágok ajkain
Szedik a mézet, édes aranyat,
Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!
Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
Piros és zöldes lampion alatt
Virrasztanak kis, halvány szenvedői
A távol vágynak: árva madarak!
Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
Szomorú vázák szép Napkeleten.
Taifun süvölt a sárga tengerágyon
S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!
Juhász Gyula - Piros remény (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:45:49
Már jön a május. Én szegény szívem,
Ki mindig múltak májusába szálltál
Emlékezőn, borúsan és híven,
Hidd el: nincs szebb jövendők májusánál!
Ha neked nem volt soha tavaszod,
Mely bíbor vágyak lángjától piroslott,
Nézd: jön egy május, mely nem tűnt, halott,
Melyben a milliók nagy szíve boldog!
Már jön a május. Minden szenvedők,
Minden szegények és minden szerelmek
A tavasz tág, szabad fényére jertek!
S a termő nagy föld szent színe előtt
Érezzétek, hogy nincsen itt enyészet,
Holt álmaink szabad jövőben élnek!
Juhász Gyula - Fehér éjszakák (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:44:32
Ismered-e az álomtalan éjet,
Mikor a szívünk még szűz és beteg,
Mikor fehérek még a remények,
Mikor bárányok még a fellegek?
Ismered-e a könyvek közt virrasztást
S a könnyek közt virrasztást ismered?
Mikor a csönd elringat puha karján
És várnak ránk nagy ismeretlenek?
Az éj körülfoly, mint valami tenger,
Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,
Ó élet, merre szívünk szállni nem mer,
Ó távol partok, távol hegedűk!
Valaki már ránk vár s dalolni késztet,
De még csalódni korán lesz, korán,
Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
Az a szőkés, vagy az a halovány?
Ó szomorú szép, álomtalan éjek,
Engem ti nem ringattok már soha.
És nem borít el a fehér remények
S fehér virágok csöndes zápora.
Szelíd igába nem fognak a könyvek
S a könnyek áldását nem ismerem
S nem nézem a rámragyogó jövőnek
Kék csillagát a fehér éjeken...
Juhász Gyula - Az élet szonettje (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:43:14
...És minden alkony opálosan éled
És minden hajnal szőkén rámkacag
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!
És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.
És nem fáradok el téged szeretni
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed
S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.
Juhász Gyula - Magamhoz (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:41:46
Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák
Előled elveszik a kék eget
S üres, kopott szobák nagy mélabúját,
Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.
Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak
Szívedből mindent, ami fény, derű,
Ha verkli szól, borús napján a gondnak
S lelkedben eltört minden hegedű.
Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja
Legyen veled! Emléke annyi napnak,
Mikor belőled csók és vers fakadtak.
Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra
Fölírva minden, mi szép idelenn
És benned, mint rab él a Végtelen!
Juhász Gyula - Az élet bája... (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:40:28
Vannak nők, akik egy életen által
Kísérnek minket szomorú varázzsal,
Mint hidegfényű, messze csillagok
Örvények közt a gazdátlan hajót.
Nők, akik mindig, mindig velünk vannak,
Fanyarbús illatát az új tavasznak
Ők küldik és az őszirózsa gyászát,
Gyötörnek mély emlékek távolán át.
És vannak nők - ó legyenek áldottak! -
Akik nekünk az élet bája voltak.
Pillangói a gyászövezte kertnek,
Virágai az eltűnt édeneknek.
Akik bársony szemükkel simogattak,
Vagy selymét adták ránk finom szavaknak
S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta,
Vagy márciusi reggel ragyogása!
Juhász Gyula - A többi néma csend (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:39:20
Szeptember volt. Az ég üvegharangja
Derűsen kéklett, mint a jó remény
S a nyárutói kert pompája tarka
S arany volt a kert skárlátköpenyén.
Szeptember volt, évadja szép múlásnak.
A férfi, aki költő, állt merőn,
Karját keresztbe fonta, mint a bánat
S végignézett a szőlős hegytetőn.
Elment egy asszony. Tegnap még szerette,
Múzsája volt és hite volt neki,
Ma tudja már: a nő nem szereti.
Elment egy asszony. És a férfi lelke
A távozó után könnyezve száll
S úgy érzi: nem lesz többé verse már.
Juhász Gyula - Ezek enyémek... (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-06 16:37:52
Ha dübörögve, hirtelen bezárul
Mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
Mi fáj nekem e keserű világbul,
Mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
Bús lelkemet, amely halottra fázott,
Minek az íze, emléke, zamatja,
Mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sírva vártam
És hideg küszöbén, mint a kivert eb
Szűköltem hűs tavaszi éjszakában
S még mindig ég a régi, a beteg seb!
A gyönyörök? Ó fösvény, dölyfös élet,
Hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
Mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
Aranyos gyertyafényben zongorázták
És benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
A fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
Hol húnyó nap van és a ködök vára
S lelkében örök vágyak messzesége!
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt
S akinek útja végtelenbe mélyül...