Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - É (Beküldő: RÉKA)
2016-02-05 07:45:18
Édes voltál,amikor
megcsókoltál,
jól esett!
(saját vers)
(saját vers) - A (Beküldő: RÉKA)
2016-02-05 07:43:50
A szerelem,
boldogság mindig
csodás dolog!
(saját vers)
(saját vers) - É (Beküldő: RÉKA)
2016-02-05 07:42:22
Én vagyok a legboldogabb
ember,
mert
szerelmes vagyok!
(saját vers)
Tompa Mihály - EGY IFJU PÁRHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:40:46
Sziveteknek vágya bétölt,
Mi volna még álmotok:
Kik az oltár zsámolyánál
Kezet fogva állotok?
Külön, két kis bujdosó ér
Vala eddig éltetek,
Mely a sziklás rengetegben
Cél s kedv nélkül tévelyeg.
S egyesülten cseveg, csillog,
Hullámzik e gyors patak;
Kebelére önnevelte
Virágszirmok hajlanak.
Szerelmetek tarka színnel
Rajzolgatja a jövőt;
Szép álomként minden óra
Bűvös, bájos arcot őlt.
Szent hűséget, boldogságot
Hagyjon hátra e varázs!
A fényes láng ellobog bár:
Maradjon meg a parázs! -
1855
Tompa Mihály - OH...! (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:39:23
Oh boldogság! árnyas zöld lugas,
Mért borul rám enyhe sátorod:
Ha szélvészben rengő lombjaid
Féltenem kell, hogy lehullatod!?
A vágyó szív nyugtalan keres...
S nyer szorongást kétséget veled!
- Boldog, kinek nincs mit félteni!
Boldog, akit senki sem szeret!
1855
Tompa Mihály - EMLÉKEZET. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:37:58
Rég futok már, messzejártam,
Hegy, völgy, tenger áll utánam...
Minek vinnél oda vissza
Engem, oh emlékezet!?
Mutogatván még szememnek:
Amit látni nem szeret!
Nékem is nyílott az élet,
Szivem bízott, hitt, remélett.
Érzelemben, áldozatban
Gondolá a lét becsét;
S visszavenné mostan, amit
Bálványára elfecsélt
Sorsom volt-e zord, kietlen?
Vagy bú-kórság lakta keblem?
De a multban a való sem
Birta boldogítani!
Hát most, annak elmosódott
Távol lengő árnyai?
Ha a napnak vége... vége...
Vesszen ég, föld vak sötétbe!
Mért lássunk a multba, melyet
Elvesztett már életünk,
S tőled, oh lassan fogyó hold,
Nem lehet felejtenünk!
De fussunk a pályatéren!
Igy, vagy ugy majd vége lészen...
És a sirtól visszanézvén,
Azt mondjuk mindannyian:
Egész élet hasztalanság!
Feküdjünk le, - este van!
1855
Tompa Mihály - ŐSZI KIKIRCS. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:36:33
Elő-jövél megint
Muló évnek végső virága!
Halotti dísz a puszta tájra...
S jöttöd meg-int:
Hogy haldoklás borúl el a világon...
- Ah, minden csak tünet, minden csak álom!
Nem nőlsz te fényben és harmatban,
Burokból nem fejlesz ki lassan;
Nincs zöld lombod és nincsen ágad,
Gyöngéd tested egy éjjel támad,
S a máson gyorsan tűnik el, -
- Nyomán uj sarjat nem növel.
A föld, mely néked létet ad,
Ősznek halvány kikircse!
Nem azért szül, hogy általad
Magát felékesítse.
Emlékezik csak szebb napokra,
Midőn virult pázsitja, bokra;
S előhoz a bús őszi tájon,
Hogy aki lát,
S elveszté rózsás tavaszát...
Emlékezzék és lelke fájjon!
Késő időben hangzó ének!
Késő virága puszta térnek!
A mult nevében hű testvérek...
Mind a ketten arról beszéltek!
Hallatszik a dal s nincsen dalnok...
A föld alól jövén a hangok:
Átrezgenek vén sírokon,
Emlékgazdag téren, romon;
S a csörgeteg halk morajában,
Mint keltek, elmerülnek lágyan!
S nem zeng a késő dal, hogy újra
A szíveket hő lángra gyújtsa...!
Nem hoz reményt, szerelmet, vágyat,
- Halotti ének hangja bágyadt, -
Emlékezik csak szebb időkre:
Midőn eget földet betölte.
Zendűlsz, oh hang! a puszta tájon,
Hogy aki hall,
S egykor meg nem hatá a dal:
Emlékezzék és lelke fájjon!
Szeresd a szép kikeletet,
Szeresd, amíg szeretheted!
Hogy ösvényed rózsákkal hintse...
Mert eljön a bús ősz kikircse,
S im a tündér kép semmivé lőn...
Szeresd a dalt, szeresd, szeresd!
Mig meg nem zendül búsan, - későn!

1855
Tompa Mihály - KIZÖLDÜLT... (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:35:05
Kizöldült az erdő fája, leveles,
Akinek nincs, biztos tanyát ott keres,
Akit otthon vetett ággyal nem várnak:
Minden bokor szállást ad a betyárnak.
Harmatos fű feje alatt a vánkos,
Setétség a takaródzó, nem káros;
Három hadnagy üzte, nyomta nagy földön...
Alhatik már: kinek tetszik, hadd jőjön!
Paripája szabadon van, nem bánja,
Betyár-lónak nem kell béklyó, se pányva;
El se lopják, más gazdához se vágyik,
Éhen, szomjan szolgál egyet halálig.
Betyár legény, hejh beh puha a kezed!
A nyeregben keresed a kenyeret!
Nem jársz te ki takarásra, kepére,
Az orcádnak nem ég el a fehére!
Hortobágyon neked nő fel a csikó,
Ingyen adja a csapláros, ami jó;
Elszereted a menyecskét urátúl,
És vámot szedsz Tiszán innen, Tiszán túl!
Bekötnéd még, ha vón hová, a sárgát,
Tele raknád, ha vón mivel, a jászlát;
Egy kis tanyán meghuznád még magadat;
De senkid sincs, apád anyád megtagad!
Sürű bokor, leveles ág, magas fa,
Nem ér a szél, nem ázol meg alatta!
Nem hallasz ott madárszónál egyebet, -
De ez a ház csak őszig ád fedelet.
Elrongyollik a padlása, teteje,
Őszi eső, havas eső ver bele;
Oldalán az északi szél ki- s bebú...
Betyár szíve beh szomorú, szomorú!
Zúg a szélvész, fehér a föld határa,
Vesd fel magad gyors paripád hátára,
A szélvésszel fuss versenyt a világon,
Oda, ahol ember szeme ne lásson!
1855
Tompa Mihály - PUSZPÁNGHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:32:59
Mi tart fenn, jó fa, olyan zölden?!
Egy fűszál sincs már a mezőben;
Körülted lomb nélkűli társak,
Zúztól megőszült bokrok állnak!
Nincsen dal, - a patak nem eszmél,
Csak téged éltet a rideg tél!
Nyájas szellő nem jár a halmon,
Hogy tetszelgőn reád fuvaljon!
Fáradt madár szállása nem vagy!
Pillangóid megölte a fagy,
Verőfény nincs, harmat nem áztat...
Miért hát e diszes ruházat?!
Midőn pusztúlás van körűlted:
Arcod mosolyghat és örűlhet?
Nem ver le a bús téli álom,
Mely ül nyomasztón a világon?
Mig más lomb sárgán földre omlott:
Nem bánt, hogy zöld csak a te lombod?
Ha a nyugvó élet kipezsdűl,
S megújul a föld mindenestűl:
Lombbal, virággal légy megáldott!
De most szeresd a pusztaságot...
Hol a bérc többi fája gyászol:
Ékességed legyen ködfátyol!
Egy fűszál sincs a tág mezőben, -
Lombvesztve más fa, csak te zölden!
Ha nem fáj a bérc gyásza néked:
A bércnek fájhat a te éked!
Azért, mely fagytól meg vagy óva:
Hányd el lombod! vetkezz meg oh fa!
1854
Tompa Mihály - LEVÉL A ?VISZHANGHOZ?. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:31:35
Olyan furcsa kivánsága,
Lányasszonykám! hogy lehet:
Velem épen nyárközépen
Firkáltatni verseket!?
Szépen rám szól a mesében:
- Ha én most is benn-ülök, -
,Aki nyárban énekeltél,
Táncolj télben jó tücsök!'
Minek is a vers ilyenkor?
Az a fajta vers kivált,
Mit az írdüh s a kenyérgond
A szépérzést ölni gyárt?
Mikor a rét nyilt virága,
Dal a lombok rejtekén,
S a két hajnal rózsafénye:
Mind egy-egy szép költemény.
Ne fogjon rám ?álmosságot?
Mert én kérem, felkelek:
Még alig hogy fényesülnek
Keleten a fellegek.
És mikor már én kijártam
A legvégső halmokig:
Maga még a tennap esti
Hangversenyről álmodik.
Jobb bizony, ha ide rándul
A városból maga is;
Ott minden fény, érzelem, hang,
Mondva csinált és hamis.
Ebből a fris hegyi légből
Bizony nem árt egy kevés,
Mindjárt nem lesz, kincsem, olyan
Ingerlékeny, oly epés.
Hisz különben is vidéki
Származásu édesem!
Amióta pesti dáma,
Nincsen még egy éve sem;
Ösmerem az édes anyját
A Balaton partinál,
Élénk, nyájas, tisztes asszony,
S akárkivel szóba áll.
Legyen hugocskám, magyar hölgy,
Mind falun, mind városon;
Viszhangozva szép gyöngéden,
Ami lelkünkkel rokon.
Ne is legyen kontya mellett
Napraforgó a fej-ék;
Ne is legyen pacsuli-szag...
És... udvarló lesz elég!
Mit beszélek? hisz udvarlók
Most is vannak felesen,
Kik fekete szemeibe
Nézegetnek szívesen;
Eladó lány mást keres tán...?
De már azzal angyalom!
Hogy el is kél majd közöttünk:
Egy cseppet sem bíztatom!
Pedig azt a régi vádat
Reánk fenni nem lehet:
Hogy kerüljük, nem szeretjük
Az ön-fajta szépeket;
Sőt akad, ki lopja őket,
De arra, hogy megvegye:
Mosolyogva fejet csóvál
Gömör s Kis-Hont vármegye.
Ami végre engem illet:
?Máskép lesz az ezután.?
Egy két nótát nem sajnálok,
Hol lanton, hol furulyán;
Majd ráérünk! Hisz a gólya
Elviszi már a nyarat; -
S jőnek hosszu téli esték...
- Ah, az idő ugy halad!
Sápadt lesz a földnek arca,
Elpusztul a zöld liget;
Megnémul a víg madárka:
Mért is szólna? Nincs kinek!
Majd a holt, havas világon
Búsan nézünk szerte-szét,
Keresvén a rokon keblek
S a kandalló melegét.
S mig elkallott napjainkon
Mélán jár a gondolat:
Kevés okot lél örömre,
Fájdalomra oly sokat!
Az ábrándok szép egéről,
Ahol egykor repkedénk,
Eltünt csillag és szivárvány...
S hideg könycsepp hull felénk!
S midőn ég, föld, a jelen s mult
Ilyen puszta, ily setét:
Felrezzenti maga a bú
A szív zsibbadt életét.
Megszólalnak érzeményink,
Sír is, fénylik is szemünk...
Akkor lesz vers... bárha bús is...
Addig hát Isten velünk!
(Hanva, aug. 15. 1854.)
1854
Tompa Mihály - NYÁRI ESTÉN. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:30:09
Nyugszik a nap. - A lugasban
Kettecskén beszélgetünk;
Lábainknál, a homokban
Játszadoz kis gyermekünk.
Borúl a táj, ködlik a tó
S a part, melyet habja mos;
Csak a magas jegenyefák
Sudara még aranyos.
A zöld halmot, szürke bércet
Mély sötétség zárja már;
Szűkebb szűkebb udvarával
Összefut a láthatár.
E lugas a nagy világból
Mindaz amit láthatunk;
Egész világ ez minékünk:
- Mind a hárman itt vagyunk!
Megenyhűlt a nap hősége,
A lég könnyű, lágy-meleg:
Hull a harmat, illat árad,
Virágbimbók feslenek.
Mint a csendes éji szellő
A virágos bokrokat,
Mely a lelket hajtogatja:
Szelíd, szent a gondolat.
A nyugvó föld alkot, éltet,
Keble rózsákkal tele,
Mint anyának álma közt is
Emlőin függ kisdede.
Oda-fenn a csillagos menny, -
Oh azok a csillagok...!
Lelkünk e szép nyári estén
Rajtok úgy elandalog!
Jer, jer! hajtsd le vállaimra,
Hajtsd le hívem, a fejed:
E tündér-szép nyári éjet
Hadd virasszam át veled!
Szerelmednek horgonyával
- Mint hajót a tengeren, -
Lelkem álma örvényének
Bizton által-engedem!
Belefáradt játékába,
S elaludt a kis gyerek;
Kacaj támad kisded ajkán...
Most is játszik, enyeleg.
Félve állnak őrt felette
Szép reményünk, gondjaink:
- Ah, egy kisded sír felett már
Szomorú fűz lombja ing!
Ő, ki nyugszik anyja keblén
És pihegve rá-simúl,
Te, ki tartod karjaid közt,
S átmelegszel álmitúl;
Én, ki látlak, én ki birlak,
És lelkem reng, mint a hab...
Ki tudná, hogy hármunk közül
Melyik már a boldogabb!?
Jártam a zajos világot,
Ösmerem jól csábjait;
S a természet lőn barátom,
Itt nyugodtam meg, csak itt...!
Tarts sokáig, édes érzés!
Jőjj el ismét, boldog est!
S én a zajgó nagy világot
Elfelejtem örömest!

1854
Tompa Mihály - KIKELETKOR. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:28:43
Keresd fel, kis madár, az elhagyott tanyát!
S dalolja a még kopár berek vidékinél,
Holott szárnya alatt melengetett anyád,
S étetgetett, amig szárnyadra nem kelél!
Ne bánd, hogy a galyon száraz levél zörög,
És rajta a rongált fészek csak alig áll;
Kedvesebb a kicsiny, de ősi szent örök,
Idegen kőszálon, sasok tanyáinál.
Vagy elég a bús arc, hogy hütlenek legyünk...?
Kevés jól tölt idő, derengőbb tájakon,
Ugy elfelejtet-e mindent, mindent velünk...?
S emléket, multakat pártos homályba vona?
Keresd fel a fészket, melyet anyád rakott!
Dobog, melegszik már a földnek kebele, -
A szellő, mely néha lassudan megcsap ott,
Az eszmélő élet első lélekzete.
Megéled nem soká, és vidám arcot ölt.
De bús lesz akkor is, ha nem zeng éneked!
Koszorúzott, ifju halott leend a föld,
S felette szótalan, borongó csend lebeg.
Mitől a természet keble dagad, feszűl,
És széjjel-feslenek a tölgyek bogai:
Az élet s teljesség habzását egyedűl
Tenéked adatott nyilván kimondani.
Dalolj hát kis madár! mondd ki hangos szóval:
Az élő természet amit némán érez;
Ajakidról a táj ha víg énekszót hall:
Felmosolyog hozzád, hálás gyermekéhez!
1854
Tompa Mihály - TAVASSZAL. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:27:16
Vídul a föld ábrázatja,
A jó Isten megmutatja
Néked ember, hogy szeret,
Adván újra kenyeret!
Gazdagon rügyeztek a fák,
S majdan bimbaik kinyitják;
S őszre, termett ágai
Földig fognak hajlani.
Télen által kik megéltek:
Járnak már a dolgos méhek;
S nem soká a puszta sejt
Méztől leszen drága, telt.
Szemzik már a szőlő-tőke,
Örvend szivünk jó előre,
Mikor hordó, átalag
Musttal telve állnak.
A meleg hó lágy pelyhében
Megmaradt az őszi szépen;
És ha nem jő rá csapás:
Vidám lesz az aratás.
Eregesd ki a jószágot,
Készíts ekét, készíts jármot!
Szánts, vess, - törd az ugarat.
Aki nem vet, nem arat.
Munkásság az élet sója,
A romlástól mely megójja;
S csak az, aki nem hevert:
Várhat áldást és sükert.
Ne légy mégis vak reménnyel!
Okosan nézz őszre széjjel:
Az esztendő mit adott?
- S nyugtán dicsérd a napot!
1854
Tompa Mihály - A VÁNDOR KÖNYVÉBE. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:25:48
Kit változó kép csalogat tovább,
S nagy messze földek tájain ragad,
Ki jársz hullámon, havas bérceken:
Megáldja Isten! vándor, útadat!
Eszedbe jusson, ha a vágy veled
Egy helyről másra nyugtalan siet:
Egész világé hogy mégsem lehetsz,
Egész világ nem lehet a tied!
S hogy lelked egykor lész fáradt madár,
Előtte fény s zaj: fárasztó, unott;
A zajgó körből nyugalomba vágy,
Ohajtván csak egy bizalmas zugot.
Azért hatalmas, nagy népek között,
El ne felejtsd hazád és nemzeted!
Mig a világ azoknak birtoka:
Ennek mindene az, ha szereted!
Tekintsd meg a nagyok sírszobrait,
De őseidnek hamvát ne feledd...
Ne, a fényes, dús paloták miatt:
Az egyszerű kis szalmafedelet!
1854
Tompa Mihály - ELMONDHATNÁM... (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:24:24
Elmondhatnám éltemet, sok
Nehéz ostromával;
Ki pártolt el? kit temettem?
Miken mentem által?
Elmondhatnám e kebelnek
Fás nyugalmát, csendét:
Mit a vész, mint fagyott csermelyt
Föl nem zavar, nem sért
Elmondhatnám... s ösmérnétek
Sorsom, veszteségem;
De nem ám a fájdalmakat,
Nem a kínt, mely meg-megragadt...
Míg idáig értem!
1854
Tompa Mihály - HŰSÉG. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:22:58
Gyerekségem, ifjuságom
Kisérői kik valának:
Kedv, remények, fényes álmak;
Még csak dél van, és ha már is
Igy oszolnak, hullnak szerte:
Ki marad majd este felé?
Ki marad majd naplementre?
A kedv, e vig gyermek-lányka,
Volt legelső ösmerősöm:
Együtt jártunk enyelegve
Téli tájon, temetőkön;
De borongó, majd komor lett,
Kihamvadt a szem csilláma,
Keserű a hallgató ajk,
Redők ültek homlokára.
Láttam fényes, dús világot,
Szép reményben álmodozván:
Boldogságról vertem a dalt
Ábrándimnak zengő kobzán.
Meredek szirt homlokára
Mutatott fel vágyam újja,
És magasra törni, jutni,
Lelkem, arcom lángra gyúla.
Remény s ábránd oda van már,
A merész vágy lejebb szállott...!
Szép, fényes láng, mely nyomán hagy
Hideg hamvat, pusztaságot.
Minden elmult! Maga is a
Szerelemnek rózsabokra
Mintha fogyna illatából...
Mintha lassan hervadozna.
De a hűség, mint a harmat,
Mely belé az égből cseppen:
Szerelemnek rózsa-kelyhét
Tartja hosszan, nyitva szebben,
A lombatlan életfára
Mint az inda, ráfonódik;
Kisérőim elmaradtak...
Csak te hűség, kisérj holtig!
Mikor a föld gazdag, ifju,
S a ligetben lombos ág van:
Meg nem látunk a világtól,
- Nem érzünk a boldogságban!
De ha minden veszve immár,
S lomb, virág lehull a földre:
Ránk mosolygsz a téli fagyról,
Életünknek örök-zöldje!
Öröm-könnyes szemeinknél
Ott lebegsz, mint a szivárvány;
Sebeinkre balzsamot véssz
Önnyugalmad s üdved árán;
Bujdosó vagy oldalunknál,
S mosolyogva halsz meg értünk;
Hidegűlő orcáinkon
Forró, tiszta könyben érzünk!
Nyájas álmak, szép remények
Elmaradtak lassan lassan,
Te vagy vélem, tiszta hűség!
Kezeidet csak foghassam:
Mosolyogva látom őket
Tünedezni, hullni szerte;
Te légy vélem este felé,
Te maradj meg naplementre!
1854
Tompa Mihály - BUCSÚ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:21:32
Itt vagy tehát, megjöttél csakugyan,
Te kedves új könyv, diszes almanach!
Olvastam rólad, hallám híredet,
S alig vártam már, hogy meglássalak!
Amit igér a gazdag tartalom:
Sok szép novellák, versek s egyebek;
Mégis a képek s a pompás kötés,
Majd meglátd, hogy legjobban tetszenek!
Ki gondolná, hogy egykor rongy valál,
Ha látja tiszta, hófehér lapod?
Ki hinné, hogy ki tele irja azt,
Nem a dicsőség szőnyegén tapod?
Hogy akik ily varázs dalt zengenek,
S lelkökben ennyi szent, nagy eszme él,
Nem sorskegyelt, dus, boldog emberek,
Hanem... de csak hogy már megérkezél!
Örűlök néked! pedig örömem
Hamar elmulik szép álom gyanánt;
Valaki meglát és beléd szeret,
És elvisz, mint az eladó leányt.
Meglátogatnak ösmerőseim,
Kik vannak minden rangon és nemen,
És kérnek tőlem ?olvasni valót?
Vagy csak felfogják szép egyenesen.
Vegyünk végbúcsút egymástól azért;
Szép könyvem, új könyvem, Isten veled!
Tapasztalod majd, hogy csak ráfogás
Mikép e nép titeket nem szeret.
Oh dehogy nem! a nyájas olvasó
Egymás kezéből szinte tép, ragad;
Ha megbánja is bársony tunikád:
De legalább nem únod meg magad!
Jobb házaknál az is megeshetik,
Lész ott pajtásod kisebb és nagyobb:
De biz azok nem értik nyelvedet,
Ha jobbra, balra megszólingatod.
Másutt meg lészesz egyes egyedül,
Hol a falról még a naptár se csüng;
Akkor türj...! s tudd meg mi az unalom,
Melyet jó pénzért ti hordtok nekünk!
S ne bánd, ha olykor kapsz fület, sokat:
Igy többet hallasz, és többet tanulsz;
Az se busítson, ha pingálva lész
Hölgyképeidnek szép hegyes bajusz.
Kárpótlásul az elbájolt leány
Kebléhez szorít, rajtad csókja ég;
Rád bizvák édes, boldog titkai...
És nem különben, - a teljes fazék!
De én is bízok most rád valamit.
Ha jártadban-költödben valahol,
Ez vagy amaz könyvemmel összejősz:
- Mert vagy száznyolcvan oda vándorol! -
Mondd meg nekik, hogy szép az útazás,
De öt-hat év rá mégis tán elég?
Viszontlátást szomjúzó lelkemet
Hátha már egyszer megenyhítenék!
Szerencsés útat, szép könyvem! ha majd
Vén napjaidban rongyos, csonka, vak,
Versek s novellák koporsója léssz,
S iróid is végkép meghaltanak:
Ne essék e dolog neked zokon,
Hálátlan a világ! mellőz, feled...
Jőj hozzám akkor, befogadlak és - - -
Hah, jön valaki! most Isten veled!
1853
Tompa Mihály - HALMON ÁLLOK... (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:19:08
Halmon állok, tekintetem
Legel távol mezőkön;
Ugy tetszik ott vagyok megint:
Patak, rét, sík előjön.
És mintha színám illatát.
Szellője rám fuvalna...
Ez a halom, hol én állok,
Az emlékezés halma.
Nagy erdőség terjed köztünk.
Hátam megett az évek,
Mióta e tájt elhagyám:
Nagy erdővé növének.
És mig tovább, tovább jövök,
Összébb borúl az ága,
Takarván a szép sik mezőt
Mindinkább köd- s homályba.
De még a fák s bokrok között
Egész addig kilátok:
Hol a játszó gyermek körűl
Pillangók és virágok.
Mosolygó menny, szép gyermekarc,
Repeső sziv, virág, dal:
Miért is nem kisértek a
Földi pályán ti által?!
Ah! a játék hamar kihull
Az ifjoncnak kezébül;
Fényes, tündér világba lép,
Mely álmain felépül.
Sápadt az arc, a sziv dobog,
Mégis szebb lett az élet:
Csillag s zene, szellő s patak
Új értelmet nyerének.
És folynak a sziv napjai
Izgalmasan, de szépen;
Csalódásban ha lész beteg:
Meggyógyul a reményben.
S reá, kétség s küzdés között,
Amellyel vítt s csatázott:
A szerelem szövétneke
Hint meleget, világot.
S eddig van az élet csupán;
Mi később jő utána:
A szép, de mult időknek az
Csak viszhangja, csak árnya.
Remélő sziv, hivő kebel,
Az ifjuság zajával:
Miért is nem kisértek a
Földi pályán ti által?
Mi ér az, hogy fölébb juték,
És tágult láthatárom?
Hogy lássam a távol mezőt,
Ha látnom kell kopáron!
Mit a fénykör, mellyel magát
A büszke ész ruházza?
Ha oda van ábránd, remény,
Az élet s sziv zománca!
Édes, könnyü csalódás a
Boldogságnak nagy titka;
Boritva van lágy zöld mohval,
A zord kemény kőszikla.
De az élet hideg, kopasz
Valóságot mutat csak;
S a sziv a mult felé fordul,
Hol könnyülhet, mulathat.
Csak akkor lel vigasztalást
Lelkem, ha néz felétek:
- Honnan régen elköltözém -
Távol kéklő vidékek!
Bár a nap ott ragyogna rám,
Szellőd felém fuvalván...
De messziről látlak csupán,
Az emlékezés halmán.
1853
Tompa Mihály - BOLDOGSÁG. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:16:17
Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orcád néha-néha
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a sziv álma képzel
Kétes ködben, fellegen?
Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Mi előre jár szemünk:
Csendes kunyhó, vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.
De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorúl;
Öntagadás-, türelemnek
Keresztjéhez sem borúl;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfélen alszik el.
Voltam, ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam, oh vágy! szirttetődön,
Mely szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorús volt homlokom...
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!
Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, mért kell a boldogságban
Öntudatlan érzeni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszteni?
Mért van, hogy ha szived álma
Megvalósul s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábit, vonz a fátyolos kép,
Mely távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.
Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog, ha kéjt nem izlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogyha zaklatott.
S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós, hol derült,
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság!?
1853
Tompa Mihály - JÖSZTE KEDVES... (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-05 07:13:55
Jöszte kedves, járjunk egyet a mezőben!
Ugy sem soká mosolyog az ilyen zölden,
Nem fedez be hűs árnyával a fa lombja,
Őszi szellő, deres éjjel
Megsárgitja, földre ontja.
Adjuk át egy lágy rengésnek kebleinket,
E méla-bús őszi világ úgy megillet!
Hogyan küzd a hervadással a virúlat...
Másod-virág nyílik a fán,
Mikor zörgő cserjét hullat.
Gyülekezik már a fecske, megy a gólya,
Hova mennénk kedvesem, ha szárnyunk volna?!
Nem repülnénk úgy-e messze? itt maradnánk?
Hervad a táj, - de itt mosolyg
Szép emlékben a tavasz ránk!
Minek szállna vágyó lelked messze tájra?
- A boldogság nem idegen föld virága! -
Itt repkedjen kedveseid közelébe,
Mint a madár a fa körűl,
Amelyen áll kicsi fészke.
Hamuszin köd ereszkedik a határra,
Fénnyel szegi be az őszi nap sugára,
S néma, kopár tájak felett elhuzódván:
Aranyozott szemfedél a
Hunyó élet koporsóján.
Fáj-e neked a táj képe ily halványan?
Nem gondolsz-e tenmagadra a virágban?
Mikor te is így borulsz a hideg földre,
Ha megválunk majd egymástól...
Én a bús ág, te a zöldje!?
Ez a halvány, bucsúzó kép, ah ne fájjon!
Gyönyörködjék lelked a szép őszi tájon,
Hol körül egy fájdalomban édes vágy fog:
Ez a halál költészete,
Ez az élet felől zálog!
És legyen bár hidegült a földnek arca,
A fagyos tél hóleplével betakarva:
Akkor is szép mély álmában a természet,
Ott rejtezvén kebelében
A melegség s örökélet.
1853