Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Fáj (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:30:02
Fáj,hogy
egyedül élek
Párom nélkül!
(saját vers)
(saját vers) - Édes (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:27:53
Édes voltál,
amikor
szerettél!
(saját vers)
Tompa Mihály - ITTHON VAGYOK... (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:25:59
Itthon vagyok...! haza jöttem valahára,
Lelkem ezt az édes órát alig várta;
Megpihenni csendes élet, hű öledben:
Jöttem, mint a siető hab, hogy jöhettem.
Haza felé még csak e táj halma kéklett,
Forró vágyam ölelé a messzeséget;
Fel se tűnt még házam tája, s már előre
Megcsapott a boldogságnak lágy szellője!
Kinyilt a völgy... a falucska ott van, ott van!
Dobogott a vándor szive hangosabban;
Mig csókod forrt a belépő ajakára...
Itthon vagyok, haza jöttem valahára!
Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomorú fagy ugy felenged!
Csordultig van az én szivem, annyit érzek,
Örömében olyan boldog, olyan részeg!
S nem is tudom: félig alva, félig ébren
Pihenek a szeretetnek hiv ölében;
Két karomon ami kedves, kis családom;
Mi reményem, vágyam van még a világon?
Kis fiamat az ölembe teszi anyja,
S hosszan nyugszik mindkettőnkön pillanatja...
Nem tudok én mit mondani, nem tud ő sem, -
De beszél a mosolygó ajk s könyező szem.
Majd ha lelkem szomorítják ujra gondok,
Vagy élettel és világgal meghasonlok:
Akkor nyájas, kibékitő gondolattal,
Ez a könyű, ez a mosoly megvigasztal.
Zárd magadba, lelkem! ezt a boldogságot,
Mely ez édes szép órában rád szivárog;
Mint a cseppet a világnak kelyhe szokta,
Tartogatván hév napokra, bus napokra.
1853
Tompa Mihály - ŐSZI TÁJNAK... (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:23:26
Őszi tájnak hervadása!
Őszi napfény ragyogása!
Hervadásból, fényből támad
Lelkemen e kedves bánat.
Omlik a lomb, hallgat a dal;
Visszatérek gondolattal
A tavaszra,... ah de annál
Betegebbnek tetszik a táj!
Ez a rét volt olyan ékes?
Ez a határ olyan népes?
Ez a halom, völgy és tájék...
Mintha a sirkertben járnék!
Lemegy a nap nem sokára...
Haldoklásnak szent országa!
Olyan édes forró vággyal
Ölel téged lelkem által!
Az elmulás bája rajtad,
Lelkemen vesz mély hatalmat;
S bár meghalni kéne véled:
Mégis, mégis szeretnélek!
Néma a táj, arca sápadt,
Rá derengő napfény árad;
Ah, mi vonzó szép halál van
E mosolygó hervadásban!
Édes terhed, édes álom
Szinte érzem szempillámom;
Hogy lehajtsam, szinte vonja
Fejem a fák hulló lombja.
A fák lombja csendesen hull!...
Nem küzdéstül, fájdalomtul;
Itt a végharc ösmeretlen:
Lehet-e meghalni szebben...?![28]

1852
Tompa Mihály - TAVASZKOR. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:21:07
Puszta már a föld határa,
Ékessége veszve lőn;
Halavány köd és fekete
Csóka szálldos a mezőn.
Hófuvatba hempergőzött
Valahol a Garamon:
Azért fú az északi szél
Oly hidegen, szilajon.
Csak megirnám ezt a verset,
Bárha fú is hidegen.
Jaj de mikor még sikoltóbb
Fergeteg van ideben.
Én volnék a házi gazda,
S más parancsol, már az úr;
Ez a vendég még maholnap
A házamból is kitúr.
Hangja éles, fülhasító,
- Pedig senki sem siket, -
És épen nem válogatja
Dalához a rímeket.
Olyan könnyen megharagszik,
Ha nem ringatják kivált,
Akkor aztán nyugtató szót
És böcsődalt túl kiált...
Benn maradjak, vagy kimenjek?
Nem találok nyughelyet;
Már most melyik vizbe fuljak...?
Künn is, benn is fergeteg...!
...Mit beszélek? - hisz tavasz van!
Tátva-nyitva ablakom,
Nem a fergeteg zugását,
A madárdalt hallgatom.
A sövényen fürtös ákác
S nyiló bodza hajlik át,
Érzem, szivom gyógyvirága
Édes fínom illatát...
Feleségem csendesen köt,
Elmélázó... hallgatag...
Nincs zaj a szobába', tollam
Gyenge harsogása csak.
Ah! hiszen mind szent igaz, hogy
Künn tavasz van, ittben csend;
Hanem aztán a tavasznak
Vége mégis tél leend.
És e csendes házba is majd
A zaj könnyen megjöhet...
A patvarba...! mennyi bajt is
Csinál az a szeretet!
1852
Tompa Mihály - TÁVOLBÓL. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:19:24
Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza megy a lelkem e vidékrűl;
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesinek közelébe' töltse.
Ott jár már a szép Sajó-vidéken,
Alig várja, hogy hazáig érjen:
Hogy az ákác csendes alkonyában,
Égő ajkad megcsókolja lágyan.
Ott, hol téged most sohajtva látlak,
Álmodoztam egykor én utánad!
Mit ott hagytam, mind lelkedre szálljon:
Az a remény, az a fényes álom!
És meleggel tartsa szíved addig,
Mig vállamra hű fejed hanyatlik,
S felvidúl a kis családi fészek,
Hova vágyom, hova visszatérek!
Voltam egykor, nem vagyok már sólyom,
Túlrepülni bérceken, folyókon;
Az én vágyam nem sziklára fészkel,
Megelégszik kis bokor tövével.
Hír, dicsőség fülmiléje csattog:
S elsimulnak lelkemen e hangok;
Ami rá hat, ami elragadja:
A boldogság házi pitypalatyja.
Meghitt keblén, szép családi élet,
Tartson is meg mind halálig véled!
Melyre e vágy- és reménnyel váltig
Elgyötört sziv régen vissza-vágyik.
Mert ha nincsen kis kezed kezembe':
Messze vagy te nékem, messze messze!
Mégis ugy-e: menjek bár világúl,
Köztünk a lánc mégse, mégse tágúl?
Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza ment a lelkem e vidékrűl,
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesei közelében töltse!

1852
Tompa Mihály - TAVASZI PIMPÓK. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:17:56
I.
Lombja nincsen a ligetnek.
Puszta rét, halom;
Mégis pillangók repesnek
Tarka szárnyakon.
Csalfa pillangó reményem!
Hol veszed magad?
Életemnek száraz fáján
Zöld lomb nem fakad!
II.
Hová futamsz, mező patakja?
A nagy folyamba sietek,
Mely a tengerbe visz magával,
Hol drága gyöngyök termenek.
Maradj, maradj! mező patakja
A réten, hol ered fakad!
A nagy tenger zúgó ölében
Elvész neved, elhalsz magad!
III.
Szól a pacsirta, - mint egy kis harang
Függ magasan a tiszta légben;
Nincs még virág! - buzgó madárka, hallgass!
A szentegyház üres, korán a hang, - az
Imádkozó nép nincsen ébren!
IV.
Ki messze, messze jártál,
Oh vándor fecske! szólj:
Mit hoztál tengereknek
Tulsó határiról?
Tekintsd meg rajtam a szint,
Amelyet viselek:
Gyásszal menék el, azzal
Tértem most ujra meg.
V.
Oly nyájasan derengenek
A nap meleg sugárai!
De a lombtalan tar liget
Csak nem akar kihajtani;
A sziv ha veszt, elzárkozik,
És rajta bánat vész erőt;
Meg nem nyilik halvány remény
S csalogató sugár előtt!
VI.
Elment a hó, - zugó dühével
Elhallgatott a téli vész;
A föld meleg, nyitó sugárért
Az égre oly esengve néz;
De tornyosúló fellegekkel
Haragosan borong az ég. -
- Hogy a föld színe felviruljon:
Az Isten nem akarja még!
VII.
Kedvesednek sirhalmára
Most rakj hantot gondosan;
Kedvesednek sirhalmán most
A zsenge pázsit megfogan.
S locsolgasd meg könyeiddel!
Úgy a hant el nem szárad;
Az emlékezet virágit:
Ápolgassa a bánat!
VIII.
Zöldűl a hant, a pázsit újul,
Kinyílik a rétek virága:
Oh hát az ifju kikeletnek
Legelső virága is sárga!
Első diszében a tavasznak
Hervatag őszi lombot lássak?
A születésben ott legyen már
Bus eszméje az elmulásnak...?
1851
Tompa Mihály - PACSIRTADAL. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:16:21
Ébredj fel, ébredj álmaidból,
Földnek határa, völgy, halom!
A költő dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldűljetek...! a gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat;
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat!
Szeretni nem mer a madárka...
A ritkás, tarlott berkeken
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem;
Fészket se rak... nincs lomb az ágon.
Reá hűs árnyat hinteni;
Pedig... véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt kicsínyei.
Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak,
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh keljetek fel, rét s mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá - játszani!
Ébredj, szendergő élet ébredj!
Hideg sirodból tört elő,
Boruljon illatos virágba
A szintelen halom, mező!
Harsogjon a lég, a ligetben
Dal és visszhang beszéljenek;
A rétet dus rendek borítsák,
A rónát ért kalász-fejek!
Elég az álom! - lankadást ad,
Ha hosszu, új erő helyett,
Természet, a feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár;
Sok szép remény a teljesűlés
Gyümölcshozó üdvére vár!
Hideg világ! mély álmaidban,
Halld és érezd meg énekem,
Amellyel hivlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről, a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! láttasd meg a dal
S meleg sugárak erejét!
1851
Tompa Mihály - EMLÉKSOROK EGY SZÉP HÖLGYHÖZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:14:40
Mi szívet bájol, felgyujt, elragad,
S mint örvény bűbájos körödbe von:
Megáldva vagy hódító kellemek
Csudás kincsével, oh hölgy! gazdagon.
Szemed nap. Kebled vakitó haván
Sötéten borong fürtid éjjele,
Hogy a fénytől ellankadt pillanat
Meg-megpihenni sűlyedjen bele.
Boldog, kinek számára ajkaid
Rózsáin egy muló mosolyka van;
Boldog ki lát, ki hallja hangodat...
S mi vagy mégis magad? Boldogtalan!
-------------
Láttam szemed könyűit omlani,
Borús szép arcod, nemes kebledet,
Amelyet a fájdalmak szélvesze,
Mint egy fehér tavat megrengetett.
S midőn megihletett a méla bú
Borongásban élő költészete:
Hallottam, mint ömlött el ajkidon
Őszi szellőként a bus halk zene.
És láttalak hosszan merengeni,
Kezedbe hajtván szótlanul fejed...
Mozdúlatlanul, halványan, miként
Márvány-nemtőt a ravatal felett.
-------------
Szép vagy, - kebled feddhetlen és nemes, -
S boldogtalan! oh ezt ki fejti meg?
A gyémánt is tündöklő fényt lövel:
Mégis ő maga, mint a jég, hideg.
Számító a sors ajándékival!
Midőn nyájasan mosolygott feléd:
Élted boldogságába tudta be
Lelked jóságát, arcod kellemét.
Oh hölgy! türd a könycseppet arcodon,
Szorítsd szivedhez a fájdalmakat!
A sors nehéz, méltatlan szenvedést
Csak a magas, nemes lelkeknek ad.
-------------
A gazdag kebel, mely dús bányaként
Rejti a sziv valódi kincseit:
Azt mondják, nem lehet boldogtalan...
Szenvedő jó hölgy, ah ne hidd, ne hidd!
Áldás a hajnal hulló harmata,
Melyet a szomjazó virágnak ad,
A gyenge fűszál mégis meghajol
A ragyogó, a gazdag kincs alatt.
Nem gazdag-e a gyöngytermő csiga,
Mely hányatik hullámos tengeren?
És a fájdalom keblében lakik,
Hol a mosolygó drága gyöngy terem.
-------------
Regét mondok. eljött a kikelet,
Bus volt a rózsafa s panaszkodott:
Hogy a tavasz miért nem ad neki
Teljesb virágot, több diszt s illatot.
És ugy lőn, amint óhajtása volt,
Midőn felébred egy szép hajnalon:
Illatban úszó rózsák ezrei
Boríták a bokrot dus-gazdagon.
Gazdag lett diszben, de boldogtalan!
Nem birta édes terhét tartani;
És a tulteljes virágok alatt
Megtörtek, elszáradtak ágai.
-------------
Büszkén s titkon viseld fájdalmidat:
Hadd irígyelje sorsod, aki lát;
Ne tárd fel kebled, oh hölgy, senkinek,
Hogy lássa a bánat ben-tört nyilát.
Ki most elbírod kínod terheit,
Szánó könyűt mások szemén ne láss;
Mert az törné meg szilárd lelkedet,
S az együgyű, rád tolt vigasztalás.
A fájdalom lett élted sorsosa,
Az emészt és az tart fenn tégedet;
Jó hölgy, csak benne lelhetsz ellene
Szivedre gyógyszert és enyhűletet.
-------------
Ne tartsd, mint rabmadárkát, a reményt,
Hogy szép szavával tudva csald magad;
Halvány jelen lesz a szines jövő,
S még jó, ha nem hoz uj fájdalmakat.
Ne zörgess a multak zárt ajtaján!
Nem nyílik az fel többé senkinek;
Ott hasztalan vádlod be a jelent,
Az alvó hullák meg nem értenek!
A boldognak is, ha tenger gyanánt
Lelkére árad az emlékezet:
Fényes, de roncsolt törékeny csiga,
Amit hullámiban a partra vet.
1851
Tompa Mihály - NÉPDAL. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:13:01
Piros rózsát szakasztottam,
Szép szeretőt választottam,
Piros rózsám hamar elhervadott,
Szép szeretőm jaj elhagyott!
Csalfa leány Isten veled!
Megvetetted szerelmemet;
Sárga levél esik le a fárúl,
Az én orcám sárgúl, sárgúl.
Akárhol lesz bujdosásom,
Mindenütt csak képed látom;
Édes mosolygású csalfa képed
Mint az árnyék úgy kisérget.
Majd ha én a sírba szállok:
Szakassz arról egy virágot,
S ha kebledhez szúrod, - gondolj reám
Édes leány, csalfa leány!
1850
Tompa Mihály - OH HÖLGYEM. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:11:36
I.
Ha lelkem, mint a tenger háborog,
- Járván gyakorta zúzó szélveszek, -
A mélybe hajtom le hullámait,
Hogy ott elrejtve örvényezzenek.
Oh hölgyem! lelked lelkem viharát
Megérzi, - s but, zajt híven átveszen...
S borús könycsepp hullámozik szemed -
E nyájasan kéklő tengerszemen!
II.
El-elborul lelkem, miként az ég,
S ha önterhét nem birja bánatom:
Szememre forró könyekben szakad...
Könnyít a zárpor a borúlaton!
Oh hölgyem! életem szép napja te!
Mosolygásod szelíd sugáritul
A bánat is ragyog, - s könyűiben
Remény s enyhűlet szivárványa gyul.
III.
Ha lelkem a sötét jövőbe néz:
Kiköltözik belőle hit, remény,
És pusztán áll, mint egy elhagyatott
Kápolna a vadonnak közepén.
Oh hölgyem! csüggedt lelkem boldogabb
Idők reményivel karoljad át, -
Mikép a repkény zölden folyja be
Az ó kápolna ingatag falát!
1850
Tompa Mihály - PÜNKÖST REGGELÉN. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:09:58
Vigan mosolyg a föld határa,
Az ég felette tiszta, kék:
Mintha e napját a világnak
Ottfenn is megünneplenék!
Ah, a mosolygó föld, derült menny
Sötét, borúlatos nekem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Virít a rózsa, és a hajnal
Harmatja még kelyhén ragyog;
Az ünneplő sereggel én is
Pünkösti rózsát szaggatok!
S halotti koszorúba füzve,
Bús harmatot hint rá szemem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
A népnek arcán ájtatos csend,
Szivén vallásos buzgalom;
És rajta, a szent nap diszére,
Fehér, piros köntös vagyon;
Én gyászban járok, bánatomnak
Sötét ruháját viselem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Busan szól az ünnep harangja...
S mig más az Ur házába mén,
Hogy emelkedjék a legelső
Pünköst csudás történetén:
Ah, addig a mély fájdalom szól
Emésztő lángnyelven velem...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Hová nézzek? szeretteimből
Egyik beteg, másik halott,
Nem enged álmat annak a kín,
Emez végkép elszúnyadott.
Ott a bus zaj, itt a halálcsend
Egykép sebet vág lelkemen...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Letört fájáról életemnek,
Letört az egyik lombos ág;
Enyészetes forró szelével
Sárgitja a kór másikát,
S ha még ez is... száradj ki akkor
Lombatlan bus fa, életem...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
1850
Tompa Mihály - A GÓLYÁHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:08:25
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.
Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
Honfira, honfi ki vádaskodik.[22]
Testvér testvér, apát fiu elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!
1850
Tompa Mihály - KOSÁR. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:06:57
Telve kékes ibolya,
Rózsa, szekfű, rozmarin
Illatos virágival:
Kedvesemnek karjain,
Ugy szeretlek kis kosár!
Vagy ha benned rejtve már
Szép kezétől a levél,
Melyet adna is, nem is,
Mert szeret bár, ah de fél,
Ugy szeretlek kis kosár!
Akkor is, ha kék eper,
Szamócával vagy tele,
S kinálgatva nyújt felém
A kedves lány hókeze:
Ugy szeretlek kis kosár!
Vagy midőn hallgatva köt,
S benned a gyors gombolyag,
Mint egy kis fehér cica,
Játszva hömpölyög, szalad:
Ugy szeretlek kis kosár!
Jaj de hogyha birni őt
Szívem édes vágyra gyúl,
S kérelmemre téged ad
Gyász-üresen válaszúl:
Nem szeretlek kis kosár!
1849
Tompa Mihály - EMLÉKSOROK. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:05:32
I. EGY FESTŐ KEDVESÉHEZ.
Leány! ha ilyenek,
Minő te, a költői képek,
Amelyek kedvesed
Művész álma- s lelkében élnek:
Mondd néki, fesse le...
S örökzöld lombot fest fürtéhez:
Akkor te is vele
Oh lányka halhatatlan lészesz!
II. EGY HÖLGYHÖZ.
A boldogság csak álom, álom...
Csendes éj az álmak hazája;
Midőn alig sohajt a szellő,
S leszáll a hold fehér világa.
Szelid halvány arcod, nemes hölgy!
Merengő hold az éjszakában,
Ha ránézek: vonzó sugárin,
A boldogságról lészen álmam.
1848
Tompa Mihály - EGY AMERIKAI LEÁNYKÁHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:03:58
Mély ámulattal függ rajtad szemem,
Te messze tengerek
Tündér fecskéje... bűvös lány...! vagy oh
Minek nevezzelek?
Méltó nevet mert millió világok
Nyelvén számodra nem, - oh nem találok!
Mért hagytad el fényes hazád? hiszen
Innét is oda jár,
Szebb világot látni a gondolat,
E költöző madár!
Nem félsz: hogy a szellő, tavasz s a hajnal
Utánad jőnek egyszer bús sohajjal?
Varázstenger tajtéka s gyöngyiről
Álmodtam egykoron;
Aranyló árvalányhaj lebegett
A fényes partokon.
Tajték s gyöngy itt van, melled- és szemedben,
Az árvalányhaj sárga fürteidben!
Magad vagy a tenger... magad vagy a
Bűbűjak tengere...!
Melynek végetlenén fárad s kihal
A szem tekintete;
Jobb is, ha örvényit nem látja, melynek
Mélységei lelket, nyugtot benyelnek!
Világtalan valék. ma nyiltak fel
Először szemeim;
Talán hogy látni itt tanuljanak
E tündér kellemin.
Mert hisz mit láttam én, mióta élek?
Éjet...! ah itt minden hasonlat vétek.
Az égő napfény csak szememre hoz
Forgó káprázatot;
Te, oh csodák csodája, lelkem is
Bűkörben forgatod!
A képzelet fenjáró solyma is csak,
Csak lopva néz fényébe bájaidnak!
Nézlek, nézlek... s azon gondolkodom:
Vagy-e te csakugyan?
S előttem nem egy bűvös jelenet
Légből szőtt képe van?
Ah, én nem mernélek illetni... hátha
Szétfoszlanál, mint éjek látománya!
S ha létezel: e látható világ
Elmúlik és helyet
Megtestesűlt álomképeknek ád...
Ah, mégis jelenet,
Ábrándkép vagy te, csak szemünkkel játszván,
Miként a délibáb, - mint a szivárvány. -
(Graefenberg, jun. 22. 1848.)

1848
Tompa Mihály - MESSZIRŐL. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:02:20
Piros hajnalban volt utnak indulásom,
Busan tekinték át a szük völgynyiláson,
Hol a leány lakik;
Érzé-e, hogy lelkem a hajnalszellőben
Elszállott álmaig?
Égő hajnalcsillag tündöklött keleten,
Jól ösmerem én azt: szerelem, szerelem,
Az a te csillagod!
Mért, hogy fényét egynek boldogságra, másnak
Búra ragyogtatod?
Oh lányka! öröme s kinja gondjaimnak,
Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag;
S fájdalom; az nekem
Nem hogy feljebb jönne, de mindig lejebb száll,
Végtére lemegyen.
Lemegyen, lemegyen..., s rám borúl az éjjel,
Arra az ösvényre engem ki vezérel,
Melyen a családi
Nyugodalmas élet boldog tartományát
Fel lehet találni?
Mert oda vágyom én, mert szüntelen ott van
Ohajtozó lelkem édes gondolatban...
S csupán csak véle lész,
Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal
E nyájas kép egész.
Szeret a repeső madár járni fennen,
Magas fák tetején, magas fellegekben,
De végeztére csak
Alá száll a földre, és fészket alacsony
Bokor csendébe rak.
Oh, én is magasan jártam! Isten néki,
Fényes álmaimnak szappan-buboréki
Hadd semmisüljenek!
Nem sajnálom őket, csak értök cserében
Nyugodalmat vegyek!
S hol szívemnek e szép álma tán teljesül:
Szülőföldem felé tekintek messzirül,
S el-elgondolkodom:
Ha látlak meg ujra, kit oly rég hagytam el,
Piros szép hajnalom!
Mert a boldogság csak ugy lesz teljes nekem,
Ha azzal szüntelen együtt képzelhetem
A kedves szép hazát;
Jó szomszédok között, csendes faluhelyen...
Ott lehet csak boldog a békés kis család!
1848
Tompa Mihály - KI MESSZE ÚTRA MEGY... (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 09:00:46
Ki messze útra megy, bucsúra
Nyílnak meg ajkai;
Kinek tudnék én könyeimmel
Keblére omlani?
Nincs aki bánja távozásom,
Nincs aki emlegetve várjon!
Olyan vagyok, mint a vitorla
A zajgó tengeren,
Amerre a szél karja tolja,
Egykedvüleg megyen;
Hisz tenger mindenütt a tenger!
- És ember mindenütt az ember!
Virágos kertem! csak tetőled
Válok meg nehezen;
Tudom, hogy majd várod tavasszal
Ápolgató kezem!
S jó gazdád a világot járva:
Te boglyós lészesz, mint az árva!
Mesgyéiden a vadfolyondár
Átkúszik szabadon,
Csalántól elnyomatva sinylik
A szegfű s liliom;
Méh, lepke bokrodon le nem lep,
Méh, lepke eltévedne benned!
Az árnyékos gyepágy magában
Felmagzik, elvadúl,
Hol tarka álmaimmal élek
Megháborítlanúl,
S zománcot nyér a játszi képek
Fényétől a szinetlen élet.
Jaj annak, aki már nem érzi
A könnyek gyönyörét,
Szemem harmatja oly üdítőn
Foly e magányba' szét,
Nem mutatom azt a világnak,
Hisz még bolondnak mondanának!
Mivelhogy tenger a világ, s a
Szív egy kicsiny sziget,
Mely háborgást lát csak körűle
Vagy sivatag vizet;
Zúg a tenger, - s rá gondja nincsen,
Mi történik a kis szigetben.
Nem várom én, hogy nyilt virágod
Legyen kórók helyett,
Megyek kis kertem! míg fehér hó
Borúl reád, megyek!
Mint a szülő, ki útra készül:
Elszökik alvó gyermekétül!

1848
Tompa Mihály - PIPACSOK. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 08:59:18
I.
Fel ne rezzentsd álmiból
Elmerengő kedvesed!
Gondolatja merre járt...?
Hasztalan lesz kérdened.
Messziről jön a patak, -
Messzebb mégyen a madár;
A merengő lánykebel
Gondolatja, gyors lebel...
Messze, legmesszebbre jár! -
II.
Szűnj szerelmet emlegetni
Kedvesednek untalan,
Hadd fürödjék lelke nyugton
Álma mézhullámiban.
Mennybe kapják lelkeink a
Lágy zenének hangjai:
Unalom lesz mégis, hogyha
Szüntelen kell hallani.
III.
Menj gyakorta kedvesedhez,
Hadd mosolygjon ajaka;
És könyezzen elborultan,
Tőle olykor ment tova!
Köny- s mosolyban szép szerelme
Nőni fog, nem hervad el;
Napsugár és harmat együtt
Bajos rózsákat nevel.
IV.
,Ha mi elszakadnánk, édes kedves rózsám!
Mi lenne belőle...?
?Te megházasodnál, én meg férjhez mennék,
Édes kedves rózsám!
Az lenne belőle!?
V.
Fecske fészkelt az ereszünk alatt,
S hogy boszantottam a jó madarat!
Leszurtam, amit ő tapasztgata,
S kezembe került kicsiny magzata.
Hja! akkor csintalan fiú valék!
Fecske fészkel az ereszünk alatt,
Dehogy bántanám a jó madarat!
Sőt ugy szeretem, s örülök neki.
Fiacskáit midőn etetgeti.
Most nőm van s kedves magzatom!
VI.
Elnézem a jó magvetőt:
Olyan röges, kemény a föld!
De ő mégis csak szántogat,
Remélve dus kalászokat.
S ha sárgulnak kalászai:
Veréb pusztitja, vágja ki.
Ilyen a költő! - hidegek
Hozzá világ és emberek;
De ő mégis dall, s ujra dall,
Rengő aranykalász a dal!
S hitvány veréb is csipkedi...
- Ez a dicsőség jut neki!
VII.
Mi az a hir? Fénylő selyemszál,
Mely sírunk ormirul,
A később élő ivadéknak
Hosszan legombolyul.
Mi ér bogárnak a selyem,
Ha pompáját, szinét nem látja?
A megholtnak mit ér a hir,
Ha nem tudja, hogy az sajátja?
Jobb: a bogárnak adj falevelet,
S nekem hirért, mig élek, - kenyeret!
1848
Tompa Mihály - FARSANGBAN. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-04 08:57:40
Mint a szélvész, repűl a szánka
A csillogó fehér havon;
Virgonc ifjakkal ülve rajta
Sok szép menyecske s hajadon.
Farsangol a világ! kinek nincs:
Feleséget keresni jő;
Mellőle megszökik, kinek van...
Oh boldog farsangi idő...!
Csapongó kedv a táncteremben!
Hol a kedélyes nősereg
Egymás arcát, mezét, családját
Ajk-pittyegetve szólja meg;
Hol annyi drága rizspor elfogy...
És sok mámorban pihegő
Leány a másvilágra táncol...
Oh boldog farsangi idő!
Az öreg úr otthon köhécsel,
És bodza-herbatét iszik,
Mig vígadozni a menyecskét
Rég jól ösmert karok viszik;
És amivel vigasztalásul
Férjéhez tér a drága nő:
Hosszú árjegyzék... kurta hűség...
Oh boldog farsangi idő!
Oltár elé állítja végre
Az ifju, szíve kedvesét:
És véle, a várt százezernek,
Megkapja majd kilencedét.
Nagy kastélyt képzel a menyecske...
S imé: szerényen tűn elő
A kis bogárhátú öreg ház...
Oh boldog farsangi idő!
Mint a szélvész, repűl a szánka
S e mindenféle tarkaság
Engem harsány kacajra indít:
Igy szép az élet... a világ...!
Most korholó, hideg vagyok, - majd
Vig pajtás, hűtlen szerető;
Igy bolonditjuk benned egymást,
Oh boldog farsangi idő!
1848