Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Reméljük (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:18:02
Reméljük a kapcsolatunk
örök
lesz!
(saját vers)
(saját vers) - Mindig vártam (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:17:42
Mindig vártam,hogy
mikor lesz
kapcsolatunk!
(saját vers)
(saját vers) - Végre boldog (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:17:18
Végre boldog
lettem
veled!
(saját vers)
(saját vers) - Ma végre együtt (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:17:00
Ma végre együtt
élünk,
szeretjük!
(saját vers)
(saját vers) - Ma (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:16:41
Ma lesz nekünk
kapcsolatunk,
boldog vagyok!
(saját vers)
(saját vers) - El (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:16:22
Elmennék mindenhová
Szívemmel,
mert szeretem!
(saját vers)
(saját vers) - Menn (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:16:02
Mennék hozzád
Szívemhez,
hogy szeressem!
(saját vers)
(saját vers) - Nem (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:15:42
Nem fogok Téged
csalódni,
csak imádni!
(saját vers)
(saját vers) - I (Beküldő: RÉKA)
2016-02-02 08:15:22
Imádlak
Édes
Szívem!
(saját vers)
Tompa Mihály - KOSZORÚ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:14:56
A költő homlokán,
Hol terhesen függ a lélekború,
Hírnek szellőiben
Rendül meg a zöld repkény-koszorú.
Vággyal ne nézzetek
Fel a költő repkényes homlokára,
Hisz a lomb rajta a
Megtört kebelből drága vérnek ára!
Irigylitek talán
A télviharral küzdő, lombtalan
Tölgynek, hogy ágain
Függ a fagyöngy, zöldelve bokrosan?
Tudjátok meg, hogy a
Bércen a gyöngyös águ tölgy beteg!
A költő homlokán
Bánatra vannak a zöld levelek!
1845
Tompa Mihály - SZERELEM. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:14:32
Hogy lángra gyúlt én szívem általad:
Érzém mindenható hatalmadat!
Csüggvén hölgyem hő ajkain:
Több kéjt szivem nem bíra már...
Csak boldogságod volt velem,
Fényes sugár, meleg sugár!
Fényes sugár, meleg sugár!
Forró, forró miként a nyár dele,
S villámontó volt a lány kebele!
E szív egén el-elborult,
Fel-felderűlt a láthatár...
Adtál a kéjhez kínokat,
Kétes sugár, csalárd sugár!
Kétes sugár, csalárd sugár!
S mindez hová lőn? Évek tűnve el:
Fagyos nyugalmat érez e kebel!
Fényed, mikép az őszi nap,
Tőlem mind távolabbra jár;
S e szívre több hatalma nincs,
Halvány sugár, hideg sugár!
Halvány sugár, hideg sugár!

1845
Tompa Mihály - NEFELEJCS. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:14:09
Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.
Kedves lánykám! égi szép szemedből,
Hivedért könyűt gyakorta ejts!
Kebleden, édes bús harmatától
Úgy virúl a legszebb nefelejcs!
1845
Tompa Mihály - MELEG FORRÁS. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:13:49
Tetőre, rónaságra
Borult hó-szemfedél;
Mi jól esnék szememnek
Egy zsenge zöld levél!
Hol virágot a holt fejére
A hűség keze szed:
Még gyász-füzér sem ékesíti
A holt természetet.
Míg bús egyformaságon
Fárad szivem, szemem:
Hiába száll az égre
Vágyó tekintetem;
Két hervadatlan égi rózsa,
Mely fény-szirommal meghasad:
Nem int kelet s nyugat felől rám
Korány és alkonyat.
Meleg forrás! te hozzád,
Te hozzád térek én!
Hol zöld pázsit mosolyg rám
Nagy télnek idején;
A bősz vihar, hófúvataggal
El nem temet, - habár befed,
Meleg habbá olvasztja azt is
Langyos lehelleted!
Nem bánom én, ha zúg is
A téli fergeteg;
Lakásod kis vidéke
Nyugalmas és meleg!
Egy tündérkéz zöld pázsitodra
Virágot hint, lepéket hív;
Légy üdvöz, üdvöz, életemnek
Meleg forrása: szív!

1845
Tompa Mihály - KÜZDÉS. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:13:21
Mint a földre szállni félő parti fecske
Fáradtan fészkéhez tér meg éjszakára,
Fáradt lelkem csendes rejtekedbe vágyott:
Völgyek, erdők zölden lombozott határa!
Nem siratnék senkit én az emberek közt,
Régen elfelejtve kedvesem, barátom!
S köny szökik szemembe, ha a völgyi fákat,
Régi ösmerősim, elszáradni látom.
Szívesen vár a völgy árnyas pamlagára,
A madár köszönt és a vidék patakja;
- Anélkül, hogy érte hálát várna tőlem, -
Enyhadó nedüjét nyilt kebellel adja.
Elsimítni vágyom homlokom redőit
A szelíd verőfény meleg mosolygása;
S nem félek, hogy - mint a mézesmázos ember -
Boldogságom sirját mosoly közt megássa.
Ah, az élet engem szörnyen elvadított!
A magányban is foly keblem háborúja;
Hadd folyjon, legalább átkos mesterségét
Itt a gúnyolódás rajtam nem tanúlja.
Zsibbasztó nyugalom, harc, csend, vad kirontás...
Ez az én világom, az én szív-világom!
Gyönge istápom hit, ezt is néha csaknem
A kétségbesésnek martalékul hányom!
S van egy kínos kéje e vad küzdelemnek:
- A kínedzett ember egyetlen sajátja -
Ő kevély, hogy szenved, s daccal tárja keblét,
S a jobblét reményét, szinte fél, ha látja.[6]
Láttam én a kérészt rövid életében,
- Enpályámat véve mélyen gondolóra -
Életet nyert, szállott, párosúla, megholt,
S elég volt mind erre egy rövidke óra!
Szívesen cserélnék pályát e bogárral!
Hisz rendeltetése célját ő elérte,
Mondhatom-e én ezt földi életemről,
Melynek útát a sors oly hosszúra mérte?
És ha majd lefekszem síri nyoszolyámba:
Nem kisérnek-é le földi szenvedésim?
Csukva lesz örökre két szemem? vagy egykor
Felnyitom? s ha úgy van: mily világ vidékin?
Lelkem a kétség, e mély örvény felett, - mely
Megnyíl, barna keblét hirtelen bezárván -
Röpked nyugtalan; de megpihenni nem tud,
Mint vándor-madár a tenger sík határán.
Oh fák, szóljatok! ti vén apostolok, ki-
Terjesztett karokkal barna-zöld palástban!
Mondjátok: igaz-e, amit e sziv érez,
Óhajtozva érez, jobb pillantatában?...
1845
Tompa Mihály - KÉP. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:12:46
Sűrű bokor zöld lombja közt
Fészket rakott egy pár madár;
A fészek im megnépesül...
Benn pelyhesek sipegve már.
A hím csodálkozik: hogy egy
A többinél hatalmasabb;
Testvéritől elüt nagyon,
És orra, körme horgasabb!
Te jámbor, jó hogy nem tudod:
Hogy a kakuk pajzánkodott!
1845
Tompa Mihály - KARÁCSONYKOR. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:12:15
Hullámzó érzemény között
Jövén az úrnak templomából:
Lelkemben még sok visszahangzik
A halott ígének szavából.
Ugy tetszik, mintha hallanám:
Mikép zendűl a pásztor-ének,
Sziv és ajk hű összhangzatában
Az istenember nagy nevének.
A megváltó ma született...!
Betölt az évek teljessége...
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!
De szívem rögtön elszorul
Miatta sajgó fájdalomnak,
Midőn tovább zendűl az ének:
Legyen szabadság a raboknak!
Az árva népre gondolok...
S jövén az úrnak templomából:
Lelkembe kinnal ez nyomul be
A halott igének szavából.
1845
Tompa Mihály - EMLÉKVERS. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:11:52
Te távol lészesz, ám haza
Dobogjon mindig kebeled!
Nagy a világ: a hon csak egy!
- Édes fiú, Isten veled!!
(Eperjes szeptember 23-án 1844.)
1844
Tompa Mihály - SZIVEMHEZ. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:11:28
Mi lelt megint
Szivem, te nyugtalan?
Ezer bajom
Van véled untalan!
Könnyű neked,
Könnyű kötődni benn;
Künn a világ
Koránsem úgy megyen!
Szegény fejem
Sujtolja annyi gond:
Kenyér után
Futok, mint a bolond!
Könyűt facsar
Szememből tűzhelyem:
A holnapon
Töröm ma a fejem.
S te, mit mivelsz?
Égben ábrándozol!
Tudj' a manó,
Hol nem kalandozol!
Üss' a guta
Azt a sürű sohajt,
H a hideg
Konyhára mitse' hajt!
Nem tetszik a
Patak s kies határ;
Nem a falu
S jámbor lakói már;
Borúlt az ég,
És törpe a halom;
Szűk és hideg
Neked szerény lakom.
De álmodol
- Üzvén árnyékokat -
Örök tavaszt,
Tengert, hegyormokat,
Szabad hazát
És boldog népeket...
Beteg szivem,
Jó, hogy nem értelek!
Bár a dolgot
Megszokta két kezem:
Szegény vagyok,
S gyakran megéhezem;
S te, szép leányt
S szerelmet emlegetsz!
Ily nagy bohó,
Szivem, hogyan lehetsz?
Még éjjel is
Tőled nem alhatom,
Még akkor gyűl
Veled meg a bajom!
Csalképeket
Kergetve untalan,
Előtted hir,
Babér, szerencse van!
Nem mondom én,
Gyötrődöl eleget!
De hasztalan,
Nincs benne köszönet;
Mert a világ
Koránsem úgy megyen;
Ne álmodozz'
Jó szív, eszed legyen!

1844
Tompa Mihály - HÁRFÁM. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:11:01
?Hárfám, ne zengj szerelmet,
Feledd örökre azt!
Lásd, szívem- és szememből
Bút és könyűt fakaszt;
Felőle, húrjaidról
Emlékezet ha kel:
Miként a holt pacsirta,
Némúlj örökre el!
Lágy hangokon, ne tűntesd
Elém a hitszegőt!
Nyájas reménye, melyet
A szív magára szőtt,
Lefoszlott, mint lefoszlik
Fájáról a virág,
Ha éltén őszi éjnek
Gyilkos haragja rág!?
És fájó szívem álma
Vad rengetegbe vitt,
Hol felleg ússza a bérc
Repkényes ormait,
Hol titkos édes hangon
Susog minden levél,
S vándor fuvalmak ajka
Tündér regét regél.
Ott a magány ölére
Simúlva biztosan:
Enyhűlet ért szememnek
Könyhullatásiban.
Megtelt csordultig a szív,
S addig hevűlt, dagadt,
Mig érzeménye buzgó
Énekben felfakadt.
S mig énekeltem nagy,
Dicső természetet:
Szerelmem ihleté át
A szíves éneket;
A felvont húr zenéjén
Általfuvalt heve,
És rajta a dal újra
Szerelmi dal leve.
E hárfa énekének
Mig álom-élte tart,
Mig el nem fog borúlni
A ciprus árnya rajt:
A húrok zengzetében
Életre költ dalát,
Mindenható szerelem,
Te hasd, ihlessed át!
1844
Tompa Mihály - ŐSZI KÉPEK. (Beküldő: VENDÉG)
2016-02-02 08:10:34
I.
A gólya vándor-útra kelt,
De még zöldel hegy és mező;
Minő szép nyájas ősz vagyon!
A napsugár az ágakon
Másodvirágot csalt elő.
Én életemre gondolok,
S keblemre száll bús érzelem;
Nyílt nékem is boldog tavasz,
- Bucsúzó ifjuságom az -
S virága volt a szerelem!
Talán sugáros lesz az őszi ég...
Szivem ha tán szeretni fogna még:
Szerelme olyan lenne, oh leány!
Mint a másodvirág az őszi fán.
II.
Rózsás tavasz
S arany kalászos nyár nyomában,
Lassú halál
Gyilkos fuvalma száll
A hűvös őszi éjszakában.
Kél a korány,
De a vidék beteg!
Sápadt fűszálin a mezőnek
Fagyott könycsepp remeg.
Mért önti el
Az erdőt rózsaszínnek árja?
Sápadt legyen
A lomb völgyön, hegyen,
Midőn enyészet keble várja!
Nem hallod-e...?
Azt est fuvalma sir;
Kigyúlt a nagy betegnek arcán
A haldoklási pir!
III.
Hervad, hervad a föld határa!
Az őszi fáknak ágirúl,
Sárgult levél könnyen lehull
Halk esti szél fuvallatára.
Hogy is ne hullna levele
Szegény fának a sír fele?
Fenn őt ugysem marasztja már
Harmat, dal és meleg sugár.
Mig éltem fája zöld,
Mig ágait virág takarja:
Ne zúgj rám, elmulás viharja.
Ne zúgj idő előtt!
Eljő az ősz, fagyos derén
Meghervad kedv, öröm, remény...
S ha semmi többé nem maraszt:
Szememre lágy álom borúl,
Nyugodtan, - fájdalmatlanúl
Lehullok, mint az őszharaszt!
IV.
Hegy-völgyön mélán bolygok én.
A halvány ősznek idején;
Oly bús az érzés, mely kihoz
A völgy beteg virágihoz!
A miként a tó csendes vizében
A sárgult fák hű rajzban állnak:
Borongó lelkem tűköre
A haldokló ősz fájdalmának!
Lám, a virágoltó szép kikelet
Mindent csak a halálnak ültetett!
S melyet gonddal fona:
A hűs liget zörgő harasztban áll;
Ah, nem borúl rám többé árnyinál
Lágy szenderűlés alkonya!
Szivem, ti hervatag virágok, levelek!
Úgy fáj, úgy vérzik értetek!
Fájdalmat hoztatok nekem, -
És mégis én
Lehullástoknak idején,
E fájdalmat úgy szeretem!
Mely a természet haldoklásán
Lelkemet mélyen általhatja:
Miként világos tűkör, annak
Halhatatlanságát hűn mutatja!
V.
Minden oly ünnepélyes, hallgatag,
Mint ahol haldoklót virasztanak...!
Ledőlök a bérc oldalára,
A fák között oly messze látok!
S előttem feltűnnek kopáron
A tar sziklák s víz-szaggatások:
Lám, lám! tavasszal a bérc oldalán:
Vidám zöldet látott szemem csupán!
Kedves helyemre alig ösmerek,
Néhány szál vessző a kerek bokor;
Itt leskelődtem a madár után,
Édes dalának csattogásakor,
Hallám dalát, de fészkét nem lelém!
Most itt van az, - haraszttal tele lett...
Nem kell fészked, nem kell, jó kis madár!
Csak hozd még egyszer vissza éneked!
Ifjúságomnak elzendűlt dala,
Csendűlj meg egyszer még, csendűlj felettem!
És megválok mindentől szívesen,
Mit a való hideg kezétől vettem...
Könyűk, könyűk...!
Ti váratlan kedves vendégek!
Nem hajt ki a bokor,
Öntözni hasztalan jövétek!
Ne hulljatok, ne hulljatok...
Lelkemben szól még a madár dala,
Ifjúságom bár eltűnt, általa,
Emlékezetben még boldog vagyok!
VI
Az égre nézek, - kedvetlen, homályos,
Dél s észak tartja a borúlatot.
Egy pillanatra hogy meg nem reped!
Arany szegélyű felhőt, kék eget
Fáradt szememmel hogy nem láthatok!
Az ősz egének csak borúja van,
Nincs mennydörgő nemes haragja,
Mely a szétvágott fellegekben
Villámostorát pattogtatja,
Az ősz egének csak borúja van,
Mozdúlatlan tespedt nyugalmiban.
Forró ege éltem tavasz-nyarának,
Csak hadd harsogjon mennydörgésed!
Lázadj föl, csattogj, onts tüzet, villámot!
Derűlj... borúlj...! én igy szeretlek téged!
A bősz villámba nézek bátran,
S gyönyörködöm a mennydörgés szavában!
A vész dörögve elmegyen...
S mely meghasad nagy ékesen
A nyári menny kéklő határán:
- Az ősz egén nincsen szivárvány!
VII.
Mi úsz a légben ősznek idején,
Mint eltépett fátyol, hosszan, fehéren?
Fehér fátyolt kötött karjára
A szellő, mely temetkezésre mégyen!
Völgyön, bércen halott vagyon...
Halvány lomb függ az ágakon,
Mikép az elszorúlt szivü anya
Karján, végsőt lehellett magzata.
És a halott-vivő leányok,
A fátyolos szellők, megjőnek:
Szelíden elvevén karjáról
Lomb-gyermekét a bús szülőnek;
Halk sír-ének közt szállnak véle,
Vivén a porladás helyére.
Minden oly csendes, oly halottas...!
Nyelvén e méla hallgatásnak:
Erdő, mező, halom,
Búcsut, végbúcsut mond egymásnak,
S e búcsu nem nehéz, nem keserű, -
Fájdalma édes és szelíd;
Hogy is ne! rájok a kikelet
Újabb viszontlátást derít.
Sirnak szellői, gyász szelek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Ki új tavaszt hittem, reméltem,
Fehér fátyollal jőjetek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Fehér fátyollal jőjetek!
1844