Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Szeretném (Beküldő: mama)
2015-11-23 13:54:32
Szeretném,hogy
mindig boldog
legyél!
(saját vers)
(saját vers) - Megígérem neked (Beküldő: mama)
2015-11-23 13:54:12
Megígérem neked,
hogy mindig
jó kedvet
adok neked!
(saját vers)
(saját vers) - Nagyon jó lesz (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:53:51
Nagyon jó lesz
a Mikulás-napi
ünnepség
veled!
(saját vers)
(saját vers) - Mikulás (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:53:19
Mikulás napra
várlak Hozzám
Picim!
(saját vers)
(saját vers) - Te (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:52:50
Te vagy,akit mindig
szeret
engem!!
(saját vers)
(saját vers) - Ma este (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:52:33
Ma este romantikus
és szép
lesz Édesem!
(saját vers)
(saját vers) - Nagyon várom (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:52:12
Nagyon várom,
hogy végre
Téged megcsókoljak!
(saját vers)
(saját vers) - Régóta kerestelek (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:51:50
Régóta kerestelek,
mindig csak
Téged szeretlek!
(saját vers)
(saját vers) - Nagyon (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:51:25
Nagyon régóta vártalak
Téged
Szívem!
(saját vers)
Vajda János - Már lefelé megy éltem napja... (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:47:51
Már lefelé megy éltem napja,
Már ott a kék hegyélen ül.
Fényszárnyait majd összecsapja,
S az örök éjben elmerül.
Már nem sokáig láttok engem
Itt járni köztetek,
Már tőletek búcsut kell vennem
Akik szerettetek...
S mindattól ami e világon
Még kedves volt nekem,
Mert kedves volt az is, bár földi jókban
Szegény volt életem...
1897 (?)
Vajda János - Vadászdal (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:47:02
Tra la la la la la la tra la la la!
Haj! Hej! hó, haj, hó, hej hipp, happ, hopp!
Vadász élet a gyöngy élet!
Járok, kelek és mulatok,
Még a manótól sem félek.
Szabadság hej!
Az úgy sincs sehol a világon,
Csak a vadon erdőben,
Az árnyas hűs erdőben.
És a pusztaságon
La la la la
Ha zug a vihar, ha nap ragyog,
Az erdőn, a mezőn bolyongok,
Vadász élet a gyöngyélet
Tra lá lá lá lá lá lá trá lá!
Haj! minden napra egy új kaland.
Az életnek fűszere
Otthon meg házi kis galamb.
Jó vacsora, hű öle.
Szabadság hej! stb.
1860 után
Vajda János - Albumlapra (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:46:38
Csak addig boldogulunk, amíg bolondulunk
1887
Vajda János - Hosszú éjjel (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:45:50
I
Oh, te csodás, dicső természet!
Érthetlen földi hangyaésznek -
Méhedbe látni lehetetlen,
De épp ez űzi, hajtja lelkem.
Bánt a homály és nem hágy békét,
Keresni a dolgoknak végét,
Ha túl a szent, a szűzi fátylon
Lehetne még valamit látnom!
Amit nem látott még a többi
Halandó, tépelődő földi.
Ha már nem is érthetlek téged -
De mi vagyok én? mi a lélek?
Oh, mert közelg épp a nagy óra!
Már készülődik búcsuzóra,
Testből a lélek válni készül,
Mint kard kiröppen hüvelyébül.
Csodák csodája, tündérjáték
Minden csalóka látszat, árnyék,
A roppant tömeg tehetetlen,
A lég, a puszta lég - a minden!
Oh, égbolt szörnyeteg nagysága,
Benne a földek sokasága,
Mint öntudatlan csecsemője,
Úgy ring a légi anya-földbe.
Hol vége változó anyagnak,
Kezdődik, ami meg nem halhat,
Az, aminek nem kell születni,
Elmulhat-e a lég? a semmi?
A Himmalaya tehetlen rög,
A lepke, mely fölötte röpköd,
Egy porszemét megmozdíthatja,
De ő tűr, el nem riaszthatja.
Anyagban nincs erő, sem élet,
Mi hát a láthatatlan lélek?
A foghatlan, testetlen semmi,
Mely volt, van, s örökké fog lenni...
És hogyha így? Ki tudja? Hátha?
Mint örök mécs, leül halmára
S ott megmarad, ha meg nem halhat,
Örökké siró öntudatnak?
Siratni ezt a drága testet?
Amelybe, íme, férgek estek,
Holott előbb még általjárta
Lobogva égő kéjek lángja.
Siratni e siralmak völgyét,
Az éden sok titkos gyümölcsét,
Hol bűnbe esni olyan édes -
S jön a halál s egyszerre végez.
II
Oh, hátha igy van, hátha úgy van?
Kétségbeejtő borzadály,
Mi nem lehetséges még ottan
Határidon túl, oh, halál?
Vagy mégis tán nem volnál enyhébb,
Hogy azt se tudjuk, mi a jobb?
Mi rémítőbb, halál, öröklét?
Oh, hidd, amit a milliók.
Hisz úgyis mindig egy a vége -
A vak tudás kétségbeejt,
Megcsal, kinoz, a gyarló elme
Csak fest ijesztő képeket.
Oh, hátha így, oh, hátha úgy van?
Kétségbeejtő borzadály!
És még szörnyűbb is várhat ottan,
Határidon túl, oh, halál...
1897
Vajda János - Tél utója (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:45:14
Még fehér a világ,
Még fagyva a patak.
Még alszik a virág
A hólepel alatt.
Még alszik, szendereg,
De immár mindenik -
Természet, emberek
Tavaszról álmodik.
Kórház a tél; mit ér?
Élet, gyönyör csak az,
Ha újra visszatér
Az ifjú, szép tavasz.
Ha madár énekel,
Derült, ragyog az ég.
És dallal telik el
És balzsamos a lég.
Repülnek odafenn
Aranyos fellegek.
- Kinyílnak idelenn
A kioszk, a sziget.
Aztán az igazi,
A legfőbb netovább,
Mi erre fölteszi
A fényes koronát:
Ha majd egy szép napon,
Egyet füttyentve rád,
Te izzó Babylon,
Fülledt poros világ.
Rohan velem vigan
Füstölgő gyorsvonat,
Gond, bú, amennyi van,
Mögöttem elmarad.
Zakatol a kerék;
Megyek, megyek, megyek,
Meglátlak újra még -
Te kedves, szép, kinek
Képével alszom el,
Szerény paradicsom,
Jobb, mint amaz, mivel
Itt semmi tilalom.
A mennyből egy darab;
S bár drágább semmi sincs,
Olcsón adod magad
Oh, Rohits, oh, Rohits...
Az erdő bérc fokán
Nem hatolt át a szél.
Az ember itt csupán
Csak él, csak éldegél.
Az idő folydogál
Szép lassan, egyaránt.
Künn a világ hogy áll?
Az itt senkit se bánt.
Te másik otthonom,
Te kedves békehely.
Egyetlen fájdalom,
Ha tőled válni kell -
S oly hamar eljön az
Utolsó pillanat!
És lesz-e több tavasz?
Bús, méla gondolat:
Törvényed földiség,
Mért oly fukar, irígy?
Ha oly rövid a lét,
Miért nem mindig így?
1896
Vajda János - Est-harang (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:44:29
Ha a halálban nincsen semmi;
Ha abban nincs idő, jövendő:
A sírlakó nem tudja, mennyi
Ezer vagy milliom esztendő...
Talán, talán... de hajh, úgy tetszik,
Időnek lenni kellett mindég.
És ha igen, hol voltam eddig?
Hisz maga a mult egy öröklét!
S egyszer se ebben, valaha, én?
Ha az időben nincsen kezdet,
A hangya elme, pillanatlény
Egy öröklétre emlékezhet?
E szüntelen keveredésben
Ne ismétlődnék soha semmi?
Sorskeréknek, ha vége nincsen
Egy száma többször nem jöhet ki?
Igen, ha a mérhetlen űrben
Határa volna az anyagnak!
De tér, idő egyként végetlen,
Egymáson ők ki nem foghatnak...
A végtelenség oceánja
Soha ki nem fogy az anyagból.
Idő garatra egyre hányja
A habarékot más-más habból...
...Bus, őszi este, istent keresve
Mardosva bősz gondolatoktul,
Amint bolyongok kétségbeesve,
A nagy öreg harang megkondul.
Vízben fuldokló a szalmaszálhoz
Ha már sehol menekvést nem lát:
Kapkodok én is már fűhöz-fához,
Hogy hátha kételyemre írt ád.
Mint óriási kővé vált hárfa,
Ugy átrezeg, úgy zöng a templom.
Izzó fejemmel hideg falára
Hajolva, mélán hallgatózom.
De mint üres, száraz kagylóban,
Mit kivetett a hullám régen,
Amit a tenger súg-búg halkan,
Csak aeolhang, megérthetetlen:
Az ég se válaszol kértemre.
Egy hang, olyan bús, mint a többi,
Csak hajtogatja, hörgi egyre:
"Semmit se tudni, mit se tudni."
Nem kell, vagy nem lehet? hogy értsem?
Földről vagy égből e sugallat?
Vád vagy panasz? Hiába kérdem.
Azzal felel, hogy ép elhallgat.
De a lélekharang ijedve
Csendül s a kétkedőket inti
Sürgetve, buzgón, lelkendezve:
"Mindent elhinni, mindent hinni."
...Hát hasztalan, hiába minden!
Léted, világod titka zárva.
Magadra vagy hagyatva itten,
Kitett lelenc, apátlan árva.
Szülőd előled elrejtőzik.
Szégyenli tán magát miattad?
Vagy ebbe tán az intés rejlik:
Légy ura, istene magadnak.
A feneketlen sötétségbe
Tudj beugorni készen, bátran.
Ha ő csodás az öröklétben,
Légy nagyszerű te a halálban...!
Szeresd a szépet, élj a jónak
Nem gyáva, babonás vakhitből,
De mert te igy tetszel magadnak,
Ez a te fönségedhöz illő...
...Kifáradt, gyarló, véges elme!
Ha nem leled az örök titkot,
Fogadd el ezt, nyugodj meg benne,
Hogy ez a szebb, ez a neked jobb.
Bűvös, csodás, hős szemeinkben
A romboló lángész a sátán,
De a teremtő, áldó isten
Magának is jobb, boldogabb tán...

1896
Vajda János - Búcsú a naptól (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:43:53
Oh fényes ég, oh, tündöklő nap!
Itt hagyva életet, világot,
Van itt sok szép, sok jó, mitől majd
Megválni igazán sajnálok.
Szép a leány; a szűznek csókja
Édes lehet kimondhatatlan.
De savanyu fürt, ha a róka
Szegény és módja nincsen abban.
Mert nincs e földön semmi ingyen.
Az élet adva uzsorára.
A gazdagé a jóbul minden.
Szegénynek nincsen ifjusága.
S nem elveszítni, ami megvolt,
- Hisz végre elmúl minden egykor, -
De el nem érni a legfőbb jót,
Ez itten a legszomorúbb sor.
És ez volt enyim is. Csalódtam,
Mert ami földi, jobbnak hittem,
És szebbnek láttam, mint valóban -
Aztán szerettem, önfeledten.
Úgy tettem, mint te. Szórtam lángom
Mindenfelé, körös-körültem.
A kiadás volt boldogságom;
A bevétellel nem törődtem.
De te, ha emberek megcsaltak,
Keserüségem enyhitetted.
Felhőimet megaranyoztad.
Egedet én láttam legszebbnek.
Én benned éltem, és te bennem.
Te úgy néztél rám, bármi ére,
Mint édes anya az ölében
Reá mosolygó kisdedére.
S láthattad arcod tisztábban, mint
Tengerszemében a Kárpátnak,
Amelybe nyári éjszakánkint
Szűz csillagok förödni járnak.
Te nekem a tündérországot
Mutattad erdőben, mezőben.
Oh, hogy szememből e sugárod
Maholnap elfogy, tova röppen...!
Mi szép a föld! Van sok jó itten.
Egy epreért a zöld vágásnak
Nagy istenek álöltözetben,
Ismeretlenben le-leszállnak.
És mégsem a halál, nem a vég
- Hisz ebben még vigasztalás van -
A szűk sír éje szörnyű. Lennék
Halott, csak szabadban, fényárban...
Van fájdalom a gondolatban:
Itt hagyni e virágos völgyet.
Oh, mi nagyobb, hasonlíthatlan:
Hogy tégedet nem látlak többet!
De hát eltűnni a nagy éjben,
Mindennél, ami él, a vég ez.
Mennem kell, ahová megy minden;
Ahol csöndes, hideg, sötét lesz...
Dicső nap a fölséges égen
Takard el akkor fénydús képed!
Eltört a kis tükör, amelyben
Magadat oly kedvtelve nézted...
1895
Vajda János - Nyári éjjel (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:43:15
I
Innen föl a Szírius csillagáig,
E képzelemfárasztó messzeség,
Mely már előttünk végtelennek látszik,
E napszögekkel kivert íves ég,
E szörnyü távol a nagy egyetemben -
Mi ez egyéb? - egy kulcslyuk, melyen át
A mindenség titkát fürkésző lelkem
A megfoghatlan végtelenbe lát.
S mit látni ottan? - Csillagok-, napoknak
Megszámlálhatlan tündöklő raját,
Amint az űrben forgva vándorolnak
Egymás körül s együtt, tovább, tovább...
Mennek, menelnek, mint a fővezéri
Szemlére kivezényelt hadsereg.
Kisebb-nagyobb közökben egymást éri
Dandár, hadosztály, zászlók, ezredek.
Mennek külön-külön, kimért ütemben,
Egy-egy vezér után minden csapat,
S mind valamennyi egyfelé, szünetlen,
Fagyasztó fegyelemben, hallgatag.
De hát hol a fő, mely vezényel itten?
Pásztortalan nyáj volna a világ?
Ki tartja fönn e szörnyü méretekben
A rendet, mely hajszálig összevág?
E szakadatlan haladó gomolyban
A seregeknek ura, a király,
Bizonnyal a középen, mozdulatlan
Nyugalma fönségében, ottan áll...
Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten...!
Képzelhető-e bárhol egyebütt?
- De hát a térben, melynek széle nincsen,
Hol a közép? - Sehol, vagy mindenütt?...!
II
Elmúlnak majd mind e világok;
Egy ravatal lesz az ég boltja.
Egymás után e sok gázlángot
Egy láthatatlan kéz kioltja.
Az életet, az "Úr" vetését,
"Halál" szolgája learatja.
Ugarrá vál a nagy mindenség
E - nekünk végtelen - darabja.
Világtalan napok csoportja
- Üres halálfejek - dermedten
A sötét éjszakában bolygva
Kisértik egymást, jéglepelben.
Sokáig nem lesz itten nappal;
De örökké sem tart az éjjel.
Előbb-utóbb megjő a hajnal
Életre keltő fényességgel.
Egyszer csak a nagy éjszakába,
Mint a mindenható kezétől
A végtelenbe lökött fáklya,
Csodálatos jelenség tűn föl:
Az égnek a mérhetlen léget
Átnyargaló fürtös csillagja
A sötétségben alvó réteg
Lámpáit sorra gyujtogatja.
Aztán megint lesz itten élet,
Teremtmények, kisebb-nagyobbak.
Az emberek hisznek, remélnek,
Halhatlanságról álmodoznak.
És forg tovább, miként az orsó,
Világi rendnek körhintája.
Bölcső, menyasszonyágy, koporsó,
Enyészet, élet egymást váltja.
Karácsonyesti ólomöntők
Játéka hát a nagy mindenség?
Méret szerint hangyák, földgömbök
Rendeltetése buboréklét...?
Alakok, tömbök, mindig újak
Jönnek, suhannak, mint a felhők.
Örök a léte a salaknak,
Elmulandók csupán az élők?
Ez öntudatlan zagyva minden,
Ez volt, van és lesz mindörökké.
Gondolkozó lény percig itten
Él, meghal, aztán - soha többé?...
III
Elindul im egy árva lélek,
Előtte a nagy pusztaság;
Az úttalan végetlenségnek
Kétségüzötten neki vált.
Mint a fogoly vad mély veremben,
Hol menthetetlen vége van,
Kisérli a szökést szünetlen,
Bár látja már, hogy hasztalan:
Vergődő lelkem is magába
Csak jár, kutat, bár tudja jól,
Amit keres, föl nem találja,
Hiába fárad, fuldokol.
Szeretné tudni, hogy kit szolgál;
Hol itt az úr, ki ő, mi ő?
Keresse fönn a csillagoknál?
Vagy ő az, az örök idő?
Itt mindenütt, bennem, fölöttem
Merő csoda, titok, homály.
Ide mi végre, honnan jöttem?
Miért e lét, mi a halál?
Eszmék, megfoghatlan fogalmak!
Sötét, ijesztő kételyek!
A mulandóság lehangol csak,
Az öröklét kétségbeejt.
E földi élet kínja hagyján;
Elvégzi majd egy pillanat.
De túl a néma sírok halmán -
Mi rejlik ott, a föld alatt?
Elmúlni innen mindörökre!
Mi szomorú, gyász végezet!
Rohadni, lassankint, büzhödve,
Mig jajgat, aki szeretett...
És mégis így jobb, hogyha így van,
Oh, add, uram, hogy így legyen.
Legyen a vég örök a sírban,
A rög maradjon végtelen.
Örökké élni; élni, élni,
Lét kínja bármi szaggató;
Soha, soha meg nem pihenni...
Irtóztató, irtóztató!
Im itt vagyok a sötétségben,
Tehetlen, árva, elhagyott.
Nem hogy kié, de voltaképen
Azt se tudom, hogy mi vagyok?
Teremtmény, jószág, ismeretlen
Erőnek rabja, eszköze.
Nem magamé se testem, lelkem
Egy mozdulata, egy ize.
Ki tudja, mit hoz a jövendő,
A közelebbi pillanat?
Mesébe, dajkadalba illő
Beszéd a szabad akarat.
Oh, józan értelem csúfsága:
Örök világi rend, ahol
Ki ártatlan jött a világra,
Apái bűneért lakol!
Higyjem, hogy üdvözül a megholt,
Ha mind hibás, mi él, mozog?
Ámítanak maguk az égbolt
Szép szemei, a csillagok.
A hajadoni szűz szemérem
Pírjában égni látszanak.
Szép álcák! - tudjuk, voltaképen
Mindannyitok merő salak...
A napnak átlopott sugára
Kendőzi, festi testetek,
Holott az oly sötét, akár a
Börtön, mint itt ez a mienk.
Bűn a teremtés, átok e lét.
Becsületes csak a halál -
Talán, talán, ha lelkünk végkép
Megsemmisül, nyugtot talál...
Oh hogyha égi, földi itten
Mi kavarog, mind csalfa, gaz;
Szinlés, csalás, hazugság minden,
Csak lenne bár ez egy igaz!
Ölj meg, de igazán, valóban,
Örökre öld meg lelkemet.
Ne keljen gondolat agyamban,
Ne tudja, hogy volt s még lehet...
Ez egyben légy, uram, kegyelmes,
És megbocsájtom én neked,
Hogy adtad e nem kért, keserves
Siralomházi életet...

1893
Vajda János - Harminc év után (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:41:59
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.
És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.
Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...

1892
Vajda János - Elmult idő (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:41:04
I
Mikor a szél a hüs észak felül
Az erdőn oly szomorun hegedül,
Hogy a fák borzongnak, a gally remeg,
Táncolnak a légben falevelek;
Mikor az égbolt felhővel tele
Egy leszögelt koporsó födele;
Miként ha az idő, az ég, a föld
Kétségbe esnék önmaga fölött;
Kiviszem a szabadba szívemet,
Hogy amit emberek közt nem lelek,
A messze ég alatt találhatok
Az övénél is nagyobb bánatot.
A fák alatt járok, találgatom,
Miért zokog, mit nyög e zord vadon?
A suhogó avarba borulok.
Multat, jövőt, mindent elgondolok.
Hogy minden elmúl, elmult Napoleon...
És elmulunk mind innen egykoron...
Megfeszitették az isten fiát!
El van hibázva az egész világ...
Te elhaló, megújuló sohaj,
Nagy az bizonnyal, mit siratsz, a baj.
De mégis egyet mondok én neked,
Ha volna arra nálad felelet.
Lehet-e nem történtté, ami lett,
Betöltve mással az a jelenet...?
Muló idő, lehet-e mutatód
Előre-hátra igazítni, mondd?!
Tábládon égni látok egy sebet.
Törülhető-e, ami megesett,
Mitől az égi zárdaszűz, a hold,
Izzó haragra lobban, az a folt?
Lehet-e szűzzé újra az ajak,
Megtér-e vissza az a pillanat,
Mi nekem akkor... ottan... elveszett?
Tehetlen ebben isten, végezet?
De hasztalan kérdezgetek tovább,
A felelet dermesztő némaság.
Mint az adós, fizetni képtelen.
Szégyenkezőn süket a végtelen.
S hozzá az éj is társul érkezik,
Kárpitja lassan rám ereszkedik.
S gyászom diadalában egymagam
Állok reménytelen, vigasztalan...!
II
Képzeljetek csak lángoló napot,
Hogy nincsenek körülte csillagok.
Mi haszna ég el benne annyi láng?
Neki sötét gyász a kerek világ.
Nem ragyoghat a fény, nem melegít,
Ha mások azt rá vissza nem verik.
Visszhangtalan az üres végtelen...
- Ez a te földi átkod, én szivem.
S ha a ligetbe kimegyek veled,
Mit súgnak ott a hulló levelek?
Hogy nincsen erre más vigasztalás,
Mint bús enyészet, örök elmulás...
Várhadd te már - hiába - a tavaszt!
Neked virágot többé nem fakaszt,
Megsemmisülni! rád ez volna ír;
De hajh! ki fejti meg, mit rejt a sír?
Nem csalfa hazug álarc a halál?
A lélek él, nyugalmat nem talál.
És visszatér a bősz emlékezet
Az üdvre, mely örökre elveszett!!
Sajgó szegény szív! ím hogy cserbehagy
Erőködő, vergődő emberagy!
A végtelen világ, az egyetem
Hallgat közömbösen, részvéttelen.
Tehetlen, véges minden gondolat.
Teremts magadnak egy istent magad,
S higyj benne buzgón, esztelen, vakon.
- A teremtésben nincsen irgalom...!
1892
Vajda János - Mákszemek (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:40:25
I
Ez a világ, e földi élet
Mi más az ifjunak s a vénnek!
Előbb arany, utóbb csak talmi,
S a vége az, hogy meg kell halni...
II
Szomorú-vígság földi létünk!
Csak akkor lettünk boldogok,
Amidőn épen elvesztettünk
Egy földi paradicsomot.
III
(V. Georginának)
Úgy tetszik, mindent elfeledtem.
Mögöttem minden ellapult.
Ha visszanézek, egy kietlen
Szomoru sivatag a mult.
Csak a te képed él még benne
Csodás, ködös távolba, mint
A Szaharában, messze, messze,
A még kilátszó piramid,
Mit el nem ér a fáradt vándor,
De képe lelkén megmarad
Még akkor is, ha teste már por
A föveny szemfödél alatt...

1892