Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Nagyon (Beküldő: mama)
2015-06-23 10:08:51
Nagyon várlak Téged
nyáron hozzám
Édesem!
(saját vers)
Vörösmarty Mihály - A nyárról (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:08:10
A tavaszi napokat nyár szokta nyomban követni,
Mely az éhségnek hív elűzője leve.
Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,
Mely ezelőtt bimbó és virágocska vala.
Földi vetés zöldül és már majd magva kigördül
A hüveles helyből, végre de csűrbe kerül.
Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség,
Nemde nagy szeretet,s isteni végezet ez?
Zelk Zoltán - Levél (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:07:30
Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.

Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.

A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:
"Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.

Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."
Zelk Zoltán - AVARSZÍN (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:06:58
Avarszín gyapjúkabátban
elszállt az ablak alatt,
futottam rögtön utána,
kergettem, mint a nyarat.
Futottam, jaj, de hiába,
elnyelte a fergeteg,
ősz lett, mély-ősz egy csapásra -
zuhogtak a falevelek.
Kertjeink halotti tánca,
zóduló sárga szelek,
avarszín gyapjúkabátja
hol száll most, merre lebeg?
Megáll az ember zihálva,
s ríni kezd, mint a gyerek
s kérdezi csak úgy magába:
istenem, kit kergetek?

Szelet és falevelet.
Zelk Zoltán - Őszi dal (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:06:31
Nyári esték, víg cigány,
apró tücsök, ég veled!
Így búcsúznak a fűszálak,
virágok, falevelek.

Avar lepi hegedűdet,
köd takarja már vonód,
kikeletig nem hallhatjuk
a víg tücsök-nótaszót...

Be szép volt! A csillagok is
azt hallgatták odafenn,
s talán néha táncoltak is
égi aranyréteken.

Így búcsúztak a tücsöktől...
Szél zúg, jő a zivatar:
nyári tücsöknóta után
búcsúztató őszi dal.
Zelk Zoltán - Ha kérdik egyszer (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:05:56
Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lánynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.
Zelk Zoltán - Hóvirág (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:05:25
Jó, hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled
Mi hírt hoztál? Mit üzensz
erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán
vidd a hírt madárka
Útra kelt már a tavasz
itt lesz nemsokára.
Zelk Zoltán - Tizennégy sor (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:04:55
Hogy ifju tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifju szépség,
hogy gyüretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szünik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Hermann Hesse - Késő őszi vándor (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:04:27
Lombtalan erdő ágfonadékán
A szürke levegőből fehéren ereszkedik alá az első hó,
És hull és hull. Hogy lett ily néma a világ!
Csupa fehér és szürke minden, néma, néma.

A vándor is, kit zöld és tarka hónapok hallottak
Zajt ütve járni, dalolni,
Elnémult, fáradt az örömre,
Fáradt, hogy továbbinduljon, fáradt a dalhoz is.
Megborzong, a hűvös, szürke magasságból
Álom lehel rá, csöndben ereszkedik alá,
És hull és hull a hó...

A messzi tavaszból s a hervadt nyári boldogságból
Még emlék üzen
Fakón tovasuhanó képekkel:
A cseresznyevirág szirmai a kékségen átderengnek,
Kegyes, fénylő kékség
Barna és aranyszínű, fiatal pillangó
Szárnya alig láthatón rezeg, ahogy kapaszkodik a szárba
Az erdőn a langyos fényű, nedves nyáréjszakából
Vágyakozva, hosszan dalol egy madár...
A vándor búcsút int a képnek:

Hogy lehetett oly szép! És néhány dolog még fel-fellobban
A hajdani időkből, ragyog, majd kialszik:
Szerető szemek mély-édes pillantása
Éji vihar, villám és orkán a nádasban
Az est távoli ablakából furulyaszó
Mátyásmadár kiáltása reggel...

Hull és hull a hó. A vándor
Még utánafordul a madárnak, furulyának,
Daluk egykor megindította szívét:
Ó, szépséges világ, hogy némultál így el!
Hangtalan kel át a puha fehérségen
Otthona felé, melyet elfeledett,
Most lágyan vonja magához, hívja
A völgybe, Erlen patakjához,
A piactérre, a régi szülőház elé,
A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja,
Apja és az ősök nyugosznak.

Levél se zördül, madár se rezzen az ágak között...

(Ford.: Schein Gábor)
Hermann Hesse - Mulandóság (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:03:57
Életfámról a zöld
hull, hull a dísz.
Szédítőn tarka föld,
hogy eltelítsz,
hogy tudsz fárasztani,
mily kábító vagy!
Mánk lángjai
égnek-e holnap?
Sírom fölött tova
szél csörtet nemsokára,
és az anya
ráhajol kisfiára.
Hadd lássam viszont tekintetét,
szeme csillagom,
hadd foszoljon szét minden egyéb,
úgyis minden meghal egy napon.
Csak az örök anya nem hagy el,
mindünk szülője;
játékos ujjal írja fel
nevünket a szálló levegőbe.
Hermann Hesse - A magány (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:03:33
Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

Ford.: Juhász Gyula
Hermann Hesse - Lépcsők (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:03:01
Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.

És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.

És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

(Ford.: Keresztury Dezső)
Hermann Hesse - Egy álom (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:02:31
Egy hegyi kolostor vendégeként,
Mikor a barátok imára mentek,
Beléptem a könyvtárterembe. Esti fényt
Tükröztek ezerszám a pergamentek,
Gerinceiken csodás címirattal,
Tele tudásszomjjal és áhítattal
Egyet kezem találomra levett:
"Körnégyszögesités foka."
Viszem, gondoltam, ez jó iskola.
Egy aranyveretes bőr fóliáns
Gerincén apró betűkkel ez állt:
"Ádám a másik fából hogy evett."...
Másikból. Melyikből? Az életből!
Igy Ádám halhatatlan. Hát evégből
Vagyok itt lám, s szemem egy könyvre tévedt,
Melyen a gerinc, a metszés, az élek
Sugároztak, szivárványszínbe fonva.
Rajta a cime kézzel festve mondta:
"A szin és hang értelmi egyezése.
Bizonyitás, hogy minden színtörésre
És színre egy-egy hangnem adna választ."
Ó, mily szikrázó ígéretet áraszt
Ez a szín-kórus! S megsejtettem akkor,
Mert új s új lelet igazolta ottan:
Könyvparadicsom az, hova jutottam;
Minden kérdésre, mely zavart szivet nyom,
Mindenre, mi tikkasztó ismeretszomj,
Volt válasz itt, s a szellem kenyere
Várt minden éhest. Mert ha hirtelen
Vizslán egy könyvet kérdezett szemem,
A címben mindig ígéretet kaptam,
Minden baj orvoslást nyert eleve.
Itt minden gyümölcsöt leszakíthattam,
Mit valaha tanítvány aggva sejtett,
Mi valaha mestert vággyal megejtett.
Bölcsességben, tudásban, költészetben
Ez volt a belső, tiszta értelem,
Kérdezésünkben, mint varázs, jelen
Volt, kulccsal, szótárral; itt volt a szellem
Finomult párlata, titoktudóra
Váró mesterkönyv zárai alatt,
Itt volt minden rejtélyt őrző lakat
Kulcsa, s csak az, kinek a varázsóra
Kegye nyujtotta, élhetett vele.

Egyiket, a kezem reszketve fogta,
Igy tettem elém olvasó polcomra,
Kibetüztem mágikus képletét,
Ahogy az ember játszva nem-tanultat
Próbál álmában - s övé a tét.
S máris szárnyaltam fent a csillagútak
Szellemterében az Állatkör részeként,
Hol mindent, mit kinyilatkoztatásban
Népek sejtelme képként látni vélt,
Évezredes világtapasztalásban
Mindig összhangzóan az új kötéstől
Találkozott, utalva jelre jel,
Új ismeretből, jelképből, lelésből
Új szó szállt ifjan a magasba fel,
Úgyhogy olvasva - perc vagy óra volt csak -
Az ember utját újra jártam ott,
Hogy legvénebb s legifjabb adatoknak
Együttesében értelmet kapott.
Olvastam és a képírásos ábrák
Egybe forrtak s egymást megint kizárták,
Körtánccá rendeződtek, szétszakadtak,
Hogy kialakuljon az új alakzat,
Jelképfigurákból kaleidoszkop,
Ki nem merülő, új értelmet osztó.

S mikor a nézéstől már elkáprázott,
Pihentetni felemeltem szemem,
Láttam: van egy más vendég is jelen,
A könyvsorok felé fordulva áll ott;
Egy agg, a könyvtáros alighanem,
Komolyan, hivatását gyakorolva
Munkálkodott, s nekem különösen
Fontos volt tudni, hogy munkája módja
S értelme micsoda. Ott az öreg
finom aggastyán kezével kivett
Egy könyvet, nézte közelről, hogy lássa,
Hátán mi áll, fakó szájjal lehelt
A címre rá - mily cim az ujjongásra,
Boldog olvasó-órákért felelt! -
Majd ujja letörölte, bölcs-hamis
Mosollyal egy másikat irt helyébe,
Egészen más címet, aztán kezébe
Új könyvet vett, innen s onnan is.
Törülte címét s másat irt helyébe.

Zavartan néztem hosszan s visszatértem,
Mert nem akarta értelmem, hogy értsem,
Könyvemhez, melyből eddig csak falatkát
Olvastam, de már vissza nem találtam
A képsorra mely elbüvölt elébb még,
Levált és tőlem egyre távolabb szállt
A jelvilág, amelybe épp beléptem
S oly dús értelmet tárt elém a létben;
Ingott, keringett, felhőszínre váltan
Szétfolytában nem hagyva hátra mást,
Csak üres pergamentek szürkeségét.
Egy kéz érintette meg a vállamat.
Felnéztem, mellettem a szorgos agg
Állt; felemelkedtem. Ő könyvemet
Elvitte előlem. Engem hideg
Borzongás járt át. Mint szivacs szaladt
Az ujja rajta. És a tiszta bőrre
Új címeket vetett, kérdéssel, igérettel,
Öreg kérdéseket ifju törésben tett fel,
Míg tolla gondosan haladt előre.
Majd könyvvel, tollal eltünt hallgatag.

Vajda Endre fordítása
Hermann Hesse - Könyvek (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:01:51
Az embert boldoggá tenni e világ
összes könyve sem tudja,
titkon ezek terelnek mégis
bennünket vissza önmagunkba.

Itt megtalálunk mindent, ami kell:
Napot, Holdat és csillagot,
hiszen a fény, ami után törekszünk,
bennünk magunkban ragyog.

A bölcsesség, amit oly sokáig
a könyvtárakban kerestünk,
minden lapról felfénylik most, hogy
azok egyek lettek velünk.
Vas István - Ősz felé (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:01:21
Fordul, fordul a föld a színes őszbe,
az ősz, mely mindent mosolyogva győz le,
már végighúzza hűvös ujjait
a földön s az lankadva újraéled
a zsarnok nyár után s örül a lélek:
az ősz, az ősz, az ősz van újra itt!

Lankadva éled, úgy bizony. Hiába
mondják, hogy ez a természet halála,
az élet az, mely másul, színesül.
Nyár végén minden száraz és halott volt,
úgy szenvedtük a napsugárt, vad ostort,
most zúg a szél, szabadság-énekül.

És mit tesz az, hogy mint halotti torra,
úgy öltözik aranyba és bíborba
az őszi föld s pompázva már enyész?
Bár ily halállal halhatnék meg én is,
ragyogva túl halálom végzetén is,
ó élni, halni füst csak az egész!
Vas István - Mikor a rózsák nyílni kezdtek (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:00:58
Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok-
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
Fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz épp abban az évben-
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Újjongó áhitattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én tereád-
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy szeszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot-
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.
Vas István - Hideg nyár (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 10:00:15
Jöttél, mintha hozzám hajlanál.
Olyan voltál, mint e csalfa nyár.
Tammúz hava hideget hozott.
Zúg a megcsalt földnek jajja már.
Vas István - Zöld láng (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 09:59:46
Zöld láng szemed alján, remeg és fényleni nem mer.
Jó így nekem, édes, ne siess a szerelemmel.
Figyelnek az istenek.
Mint erdei úton, köveken, holdtalan estén,
Lépj lassan, a mélybe tekereg majd ez az ösvény
S lesz majd egyre keskenyebb.

Láttam puha lomb közt kanyarogni a halálba,
Mindent, ami színes, belehullni ama lángba
Kivillant a puszta csont.
Szárnyas szerelemtől nehezült meg, ami könnyed,
Sejtés lett a fátyla a finom bőrü örömnek,
Oly pontosan egybefont.

Zöld láng szemed alján, le ne csapjon a szivedre!
Két sors ha kibomlik, ölelésben tüzesedve
S két lélek egy igaz láng:
Boldog lobogásuk csupa illat a halálnak
Bűnhődnek a földön, akik egymásra találnak.
Bár magasra ne szállnánk!

Nyár van, de az ősz vad oboái belezengnek.
Szökjünk mire jó, mondd, ha a könnyű szerelemnek
Szép rácsain túllátunk?
Kezd már komolyodni ez a perc is, de te fékezz.
Őrizd meg az első napokat. Hadd legyen édes
A föld felé hullásunk.
Vas István - Képlet (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 09:59:18
Ha most találkoznánk, egy napra csak,
Már pontosan tudnók, mit kell csinálni.
Már nem volnának itt fölösleges szavak:
Lemúltak a volt élet álvitái,
A sértődés, a becsvágy, a háló, melyben éltünk.
Fölösleges harc volt, reménytelen.
Mit számitana már a győzelem?
De fájni tud ma is a vereségünk.

Ha most találkoznánk, egy napra csak,
Már tudnánk pontosan. Csak egy találkozásra!
Nem volnának fölösleges szavak,
Ha egyszer eljönnél. Hiába kérlek.
Ami belőlünk megmaradt,
Csak mint a minden dolgok fizikája,
Csak mint a mozgás, az anyag:
Valami algebrai kivonat,
Egy elmulhatatlan érvényü képlet.
Vas István - Rád gondolok (Beküldő: VENDÉG)
2015-06-23 09:58:51
Rád gondolok most is, mikor
Szégyenhalált tapint az újjam,
Rád gondolok napnyugtakor.,
Ha töprengek, hogy hol aludjam.

De jó, hogy nem vagy most közel,
Hogy életeddel újra másnak
Szolgálsz, hogy nem engem ölel
Karod s talán többé se látlak.

Ezért te vagy minden, ami
Veszendő és elérhetetlen,
Szemed vidám villámai
Lobbannak fel a rémületben.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
De szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad,
És milyen büszke hosszú hátad!

Olyan fehér a homlokod,
Az arcod olyan gyönge rózsa...
Sötétedik. Rád gondolok.
És mindegy már, hogy tudsz-e róla.