Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
Vajda János - Emléksorok (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:39:54
Elmúlni ily pillangó lét után!
Eltünni és nem tudni, hogy hova?
Megsemmisülni, mindörökre tán;
Nem látni többé a napot soha!
Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled! - -
1891
Vajda János - Messze innen (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:39:22
Oh hogy én e förtelmek helyéről
Nem tudok elmenni valahára!
Ide vagyok én bősz végezettől
Tolvajok, csalók közé bezárva.
E tömegben nincsen mit keresnem.
Hajh, hogy immár késő is belátnom...
Futni kedvem nincs e bűnversenyben,
S nincs hitem fordítni e világon.
Mire várni itt? - Vad állatokba
Menekült az egyenes jámborság.
Kerge gőg, hitványság összefogva,
A szerény igazt lábbal tapossák.
Itt, hogy örjöngő hiúság szörnye
Agyarát egymásra csattogatja,
Itt vagyok én igazán, e körbe,
Egyedül, magamban, elhagyatva.
...Lombos erdők ábrándos homálya,
Áhitatra késztő csöndessége;
Rajta átlövellő nap sugára...
Ott, csak ott a sebhegesztő béke.
Boltozatos, titkos sűrük mélyén
Háborítlan alacsony kis hajlék;
Oh, ha ottan élhetném le békén,
Ami napjaimból hátra van még!
...Homlokát omló hajába rejtve
Ama sziklán ül a méla bánat,
Téveteg szemekkel, elmerengve
Képein az elmulandóságnak.
Ott lehetnék én jó társaságban.
Hallgatózva, mit beszél az Isten
Suttogó szellőben, illatárban...
- Mással úgy sincs immár számvetésem.
S álmadozva álmodó virággal,
Hervadozva hervadó levéllel,
Míg fölöttem elhaló madárdal
A bucsuztató imát zengné el:
Ott, hol a világi lárma elfogy,
Várni rád utolsó, örök álom...
Elfeledve végkép teljesen, hogy
Emberek is vannak a világon...

1891
Vajda János - Emlékkönyvbe (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:38:47
(Rögtönzet)
Az óriás nap képe elfér
Egy harmatcsöppben, hogyha tiszta.
Ágaskodó, hánykódó tenger
Egy sugarát nem adja vissza.
Tanulj az égi, szende gyöngyharmattól!
Csak egynek add át szerető szived.
Lehetsz egész világé, ámde abból
Egészen semmi sem lesz a tied.

1889
Vajda János - Borongás (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:38:23
A szél odakünn birkózik a fákkal,
És zörgeti, rázza az ablakot.
Itt benn a falon egyhangú zajával
Az örök idő halk lépte kopog.
Lép erre egyet, lép egyet amarra,
És tolja odább a percmutatót,
Míg teljes a kör; aztán üt az óra,
És kezdi, ahol végzé, ugyanott.
A szél odakünn dúl-fúl szakadatlan;
Sebes eső veri a födelet.
Mint nyáj, ha komondor űzi avarban,
Szaladoznak a hamvas fellegek,
Egymásra nyomulva, eltünedezve,
Mint lelkemen át a gondolatok...
És nézem az ingát, hallgatom egyre,
Nem szólal-e benne egy nagy titok?
Szirmok, levelek röpködnek a légben.
Körtáncban az élet és a halál.
S e nagy mindenség végtelenében
Soha egyenlő két gyönge füszál!
Végkép elenyészők csak mi vagyunk hát?
Jár, jár az idő és mégse halad,
Csak tolja muló létünk mutatóját,
S lejárja, de ő maga helybe marad.
Viódik a fény a homállyal az erdőn.
Egy percnyi derűt vált hosszu ború.
Sikoltva a szél üzenget a kürtőn;
Akár a kuvikhang, oly szomorú!
E földi világon, fellegeken túl
Halhatlan az, ami soha nem él.
Mi lett, született, mind eltünik, elmúl;
Ember, fű, virág; árnyék, falevél...
A szél odakünn birkózik a fákkal,
És zörgeti, rázza az ablakot.
Itt benn a falon egyhangu zajával
Az örök idő halk lépte kopog.
Lép erre egyet, lép egyet amarra,
És tolja odább a percmutatót,
Míg teljes a kör; aztán üt az óra,
És kezdi megint, hol hagyta, amott...

1889
Vajda János - A köröndnél (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:37:38
Ünnep délután van; nézem,
A szegény nép hogy mulat.
A ligetben, forgó gépen
Hogy üli meg a lovat.
Pörg a dob, cseng a réztányér;
Boltinas, szobaleány,
Cselédség, ki most mind ráér,
Lovagol faparipán.
Ablakok vigan, gond nélkül
Váltakoznak, és pedig
Többnyire mind beleszédül,
Mig az óra letelik.
Eltünődöm, e dologban
Mi lehet a cél, a jó?
Végre meggondolva jobban,
Az egész nem oly bohó...
Vagy nem így kering-e itten
Ez a nagy, kerek világ?
Földi élet, nem-e épen
Ez a te komédiád?
Az idő, mint e nagy orsó,
Forg, de nem halad tova.
A jelen egy csodakorsó,
Fogy, de nem fogy el soha.
Csillagok, felhők, világok
Jönnek, mennek szüntelen.
Csóválgatja, mint egy zsákot,
Ismeretlen ős elem.
És letűnnek, ahogy útjuk,
Létük egyszer véget ért;
S róluk is csak úgy nem tudjuk,
Mint magunkról, hogy miért?

1888
Vajda János - Nádas tavon (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:37:14
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...
1888
Vajda János - Az állatkertben (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:36:42
Szűk palotáddal szemben meg-megállva,
Elnézem olykor szenvedésedet,
Állatvilág nemes, fogoly királya!
Amint szabadulásod keresed.
Jársz kelsz, forogsz alá-föl szakadatlan,
Fürkészve egyre a nyilásokon,
Mint befogott ló a száraz malomban,
Nem tudva megnyugodni sorsodon.
Vigasztalódjál...! itt e földi létben
Megannyi élők mind rabok vagyunk.
Mint neked itt a vég, nekünk meg épen
A végtelenség gyötri bús agyunk.
Gyorsabban, mint te ádáz börtönödnek
Rázod kérlelhetetlen rácsait,
Képzelmem rezgő szárnyai verődnek
A halovány tejút határaig.
És még azon túl, messze, mondhatatlan
Távolságok felé röppenve el,
Kérdéseimre, hol a vég azokban?
Kétségbeejtő némaság felel.
És mégis, tudva bár, hogy mind hiába,
Elátkozott lélekként, hittelen,
Rémtelt, örök, siket, vak éjszakába
Űz-hajt a kétely, fojtó sejtelem...
Míg mindenütt szédületes örvényszél
Ásít felém, ijesztve: ne tovább!
Lelkemnek, ím ládd, a te rekeszednél
Nem tágasabb e mérhetlen világ!
1888
Vajda János - Pásztor-órák (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:36:08
Már igazán dühbe jövök
Szépséges kedvesem, miattad,
Hogy kerek ég és föld között
Nem lelek tárgyat, hasonlatnak.
Hiába, szó ide-oda,
Végtére is csak azt kell látnom,
Te vagy a legnagyobb csoda
Ezen a szép tündér világon.
Mint igazi mohamedán
Próféta szent könyvéről tartja:
Te vagy előttem a Korán;
Minden szépségnek foglalatja.
Mi itt körültünk egyedül,
Külön-külön, megfoghatatlan:
Mint ellentét mind egyesül
Benned, csodálatos összhangban.
Szemedben, mely felém ragyog.
Együtt van éjfél és a hő dél.
Szebb vagy, mint mind az angyalok,
És csábitóbb az ördögöknél.
A vállad oly hideg, fehér,
Mint a szűz hó a Kárpátokban.
És mégis gyújt, ha közel ér,
Perzsel, mint villám olthatatlan.
Bájad nem ismer éjt, napot.
Hatalma nincs rajtad sötétnek.
Sötétben is... ah, még csak ott!
Úgy sütsz, lobogsz, hogy majd elégek.
S az üdv izzó kohója, hol
A csók terem, mi bűvösb annál?
Az tüzesebb, mint a pokol,
És édesebb a menyországnál...!

1888
Vajda János - Szobrok (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:35:44
I
Az egyik ül, a másik áll;
Ez harcra hí, az békét prédikál.
El van találva egyik, mint a másik,
Csak mindegyiknél valami hiányzik:
Amott a lábviz és a hálósipka,
Ennek nyakából a koldustarisznya.
II
És lásd a legnagyobbat ércben itt,
Amint kinálja eszmekincseit.
Alatta egynehány fura
Madárijesztő figura
A messze Hellaszból, holott
Oly közelről kinálkozott
Az a bitó, amely alatt
A vármegye hazafiak
Nagy szelleme termékeit
Szitkok között megégetik...
1888
Vajda János - Tünemények (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:35:14
Puszták örök lakója néha lát
Feje fölött, tündöklő légen át,
Vonulni egy különös madarat
Minőt nem látott még ez ég alatt.
Jó ismerőse mind amennyi van
Erdőkön, lápok ingoványiban,
Egyszerre kitalálja név szerint,
Melyik mi fajta, hogyha rátekint.
De ezt az egyet - ezt nem látta még.
Sovány kiváncsin lesi, várja rég,
Hogyha fölötte újra elhalad,
Megnézi jobban, megcsodálja majd.
És várja, várja sok, sok ideig,
Mig maga is beléöregedik.
Hó a szakálla már, gyér fürtje len,
- Az a madár többé meg nem jelen.
Eszébe jut, álmában látja még;
Nincs lelke tükrén már csak ez a kép.
S végpercein, midőn már szinte holt,
Csak akkor tudja meg, mi ritka volt.
*
A költőnek, ti többi emberek,
Emelni szobrot ne siessetek.
Mert úgy lehet, még áll a büszke emlék,
Midőn dalát már régen elfeledték...
Halhatlanok birája az idő.
Csak akkor tudjátok meg, hogy mi ő,
Ha elmerültek hosszu századok,
S hozzá hasonlót még nem láttatok...

1888
Vajda János - Őszi hangulat (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:34:33
Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek;
El kell menni, úgy-e, nemsokára?
Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba,
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.
Az erdőnek érverése,
Hegyi patak csörrenése
Egyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.
Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt e földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak e percnyi élet?
A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombrul
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis... nézem eltünődve.
Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya;
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Újulásban forgó mulandóság...
1887
Vajda János - Idyll (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:33:51
Szobánkban heverészve pihenünk.
Az etikett most nem parancs nekünk.
Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,
S ott a sarokban egy pár cirmosunk.
Egymással ők is épen játszanak.
Nem látnak ők se most, se hallanak.
Nézzük csak, mit csinál e két hamis.
Vagy nem tanul-e holtig a pap is?
Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,
Pofozkodik a hím az ágy alatt,
De oly hizelgőn, kérőn, kecsesen...
- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?
Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni tőle filozófiát:
Mienk, mig elfeledjük, a világ!
Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az isten példákkal beszél.
Gyönyörüen dalol a csalogány,
Azért szeretni nem csak ő tud ám.
Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,
Hogy szinte elfáradtunk már bele.
Mit most nekünk a más izlése itt?
Kövessük, ami nekünk jólesik.
Mi mindent nem miveltem már veled!
A szemeimmel majd megettelek;
Aztán izenkint harapdáltalak,
És rágicsáltam a kis ujjadat.
És mégis érzem, ez mind nem elég!
Jó volna tán egy kis keserüség?
Jer kis bolondom, jer hamar, te kis
Cicus, pofozzuk egymást el mi is!
1887
Vajda János - Fürdői emlékek (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:33:15
I
Az emelvényen, simítványon
Találkozunk minduntalan.
Nézlek sováron, szólni vágyón,
De mindamellett szótalan.
Ha eltűnsz egy-egy pillanatra,
S nem látlak, majd elolvadok.
Szemeidet rám ragyogtatva,
Ajkam, szivem dermedt, fagyott.
Irígylett, boldog átlag-lelkek
Vesznek körül, könnyű nekik!
A vallomást, hogyan szeretnek,
Levelező-könyvből szedik.
Mit mondjak én?! - Oh e dolognak
A vége még botrány leszen...
A lábaim már úgy inognak...
Atlas se bírja el szivem!
Kétségbe esve, elbolyongva,
Hol senki nem jár, egyedül,
Szerelmem a sürű vadonba
Vigaszt keresve menekül.
Csöndes, homályos rengetegbe
Egy régi várnak romja, im
Leülök a profán jelenbe
Mélázó omladékain.
Elmélyedek a messze multba,
Midőn telt szívü lovagok
A szépek lábához borulva
Nyögték: szeress vagy meghalok!
És elég volt a szépnek ennyi;
A lovag is célt ért vele.
Ki nem nevette érte senki,
S a rendőr sem fülelte le...
II
Szegény fejem, mit is viódol,
Hogy honnan e nagy fájdalom?
Hisz tudhatod te azt nagyon jól,
Mi voltakép az én bajom.
Hogy nem tudok szeretni lanyhán,
Csak szertelen, szörnyen, nagyon.
Úgy ég a vérem, mint a kátrány
A tengeren kigyúlt hajón.
Mint a salétromos rakéta,
Mely égbe vágyva, sustorog.
Erőlködését mosolyogva
Nézik le fényes csillagok,
Akiket meg se közelíthet,
S még le sem ért, elég a láng...
Elvesztve üdve az egeknek
S a földi kéjnek egyaránt...!
1887
Vajda János - A legszebbnek (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:32:49
Szép nyári éj. A parkban ültünk.
A mennybolt ragyogott fölöttünk.
Sürű jegenyesor, platán
Csoport nézett le ránk középen,
Nyugalma, csöndje fönségében
Sötéten, mint a Notredame.
Az égi tündöklő betűkben
Sokáig némán elmerülten
Kutattuk sorsunk titkait.
Hogy vaj mi rend, mi törvény ottan,
Az-e, vagy más a csillagokban,
Mint ami itt uralkodik?
Elmélkedénk a távolságról,
Amelyről a számtudomány szól
Dadogva, míglen elakad,
Mint gyermek, ki az éjszakába
Csodás, kisértő rémet látva,
Ajkára fagynak a szavak.
Szédítő mélyein az űrnek
Parányi emberértelmünket
Erőltetők, - mi haszna van?!
Minél tovább elévelődtünk,
Annál sötétebb lett köröttünk,
Ijesztőbb a határtalan!
Míg végre aztán észre jőve,
Szemedbe néztem eltünődve,
S a kérdés egybe oldva lőn,
Minden világos lett előttem.
Ez egyetemes kis tükörben
Láttam, mi írva odafönn.
Különböző csupán a méret,
Nagyban, kicsinyben a ledérnek
Áll a világ, most már tudom!
Az égen, földön egy a végzet.
Állhatlanok szedik a mézet;
A híveké a fájdalom.
Ha majd akik bübájaidnak
Üdvözitő fényéből ittak,
Rég elfeledt a léha had;
Kinek elérhetlen vagy, messze,
Lelkében mint halhatlan eszme
Emléked él és fönnmarad.
Ez a világi sor! Ha egyszer
Elmult, kihajt egy-egy naprendszer
És udvarának keretén
Boldog, kegyelt holdak csoportja,
Akikre lángját pazarolta,
Függnek kihülten, feketén;
Hová egy eltévedt sugára
Az ég egy árva csillagára
Reménytelen, későn hatott:
Az a sugár e mérhetetlen
Távol bolyongó égitesten
Még azután soká ragyog...

1887
Vajda János - Szerelem hatalma (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:31:55
Hiába lettél nagy, dicső hős,
Padisah vagy orosz cár, dölyfös,
Ki nabucoi érzetében
Nem tudja már, hogy hova lépjen.
Szivedben újuló tavasszal
Találkozol egy gyermekarccal,
Ki rózsaláncot vet nyakadba,
Bár láthatatlant, s meg vagy fogva.
Ki ura vagy a seregeknek,
Kit népek, országok rettegnek,
E szép szemeknek sugarától
Remegsz, a földön csúszol-mászol.
Nyögsz térdre esve, jársz négy-kézláb.
Nyom a fejedre csörgő sipkát.
Csinál belőled nagy bolondot,
És okosan, mert így vagy boldog.
Ne bánd, akárki vagy, barátom,
Hogy így van itt e szép világon.
Hogy e kicsiny bársony kezecskék
E földön sorsodat vezessék.
Hogy egy parányi, láthatatlan
Szikrában oly nagy hatalom van.
A dinamitnak egy morzsája
Nagyobb úr, mint a Himalája.
Tövébe, hogyha akna fúrva,
Egy öntudatlan gyermek újja
Érintse meg és hurrah, egyben
A Csimborasszo légbe röppen.
1887
Vajda János - Az első (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:31:27
Egyszer, vadász-asztal körül,
Hol tréfa, élc közt folynak percek,
Eggyé kerül véletlenül
Sok fejedelmi vérü herceg.
Nagy házak sarja és komák mind,
Bár trónjuk másfelé ragyog.
Leülnének, ám a bolond int:
"Hohó! de melyitek nagyobb?"
Terítve dúsan, ékesen,
Mint ez magától értetődik.
De éhesen bár, sebtiben
Kell dönteni, ki ül elől itt?
"Hát - szól az egyik kérkedőn -,
Az én családom a legrégibb.
Király volt ősöm, még midőn
Csatlósok voltak a tiéid."
Szomszédja spleenes gőggel ásít:
"Ki úr a legtöbb nép fölött?"
Dörmögve vágja rá a másik:
"Egy tagba nálam több a föld."
Így árverelnek egyre-másra,
És már elhűlne a leves,
Mert már csak éppen egy van hátra,
De szólni már most ez se rest.
"Szó, ami szó, csak teremtmények,
Jött-mentek vagytok jó urak.
Nektek fölmondnak mint cselédnek,
Mint a ruhát fölváltanak.
Sok népetek, nagy földetek;
De megvolt már előbb, s úgy látom,
El is lehet nélkületek,
Ha megunva a járom.
Ám a dolog fordítva nálam.
Amelyen én uralkodom,
- Ez a különbség köztünk - házam
Szülötte az egyuralom.
Népek tejútját egyedűl
Tartjuk, mint Atlasz az eget.
Házam nélkül úgy szétrepül,
Mint az anyányi verebek."
Összenéz a víg komaság;
Ez a beszéd sehogy se dőre,
A legidősebb fölkiált:
"Öcsém, kerülj előre".
1887
Vajda János - Albumba (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:30:59
Szép leányok, kedves hölgyek,
Kik egy lelkesítő csókot
Nem adnátok a költőnek,
Mégis egyre ostromoltok
Pár rimelt sorért, emlékül
Fehér könyvetekbe írva.
Minden édes emlék nélkül -
Mire jó e száraz firka?
Mi rimelne össze szebben,
Mint két szívnek dobbanása?
A költő csak énekeljen,
És a mennyet soh'se lássa?
Csak ami a szívbe irva
Szerelemben égő vérrel,
Az a halhatatlan szikra
Még a sírban sem enyész el.
Elmosódik emlékünkben
Minden bölcs irásunk, tettünk;
Csak az óra feledhetlen,
Amelyben - elfeledkeztünk...

1887
Vajda János - Nyári les (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:30:11
Immár a hegyélen száll le a nap.
Fák árnyai nyúlnak előre.
Rejtek sürüből most indul a vad
Ki, párja után, legelőre.
Most egybe az erdő, mint a pokol
Rémmel telik el, besötétül.
Mint síri lehellet, száll a bagoly,
Káprázat a lég denevértül.
Bus éji királyné, fénymezü hold
Ül trónra, lenézve merengőn.
Ébrednek a lelkek, mozdul a lomb.
Lovagolnak az árnyak a szellőn.
Víg torku rigó most bujva elül.
Ökrészfiu füttyöt eresztget.
Tévedt utazó bolygván egyedül,
Bezzeg veti most a keresztet.
De az ördögtől sem fél a vadász,
Ő egymaga áll ki merészen.
Némán egerész, neszelve vigyáz,
Nem ötlik-e vad ki a résen?
Rí a csalogány, - ott valami jár...
Hah végre, szerencse... talántán...
Ugy ám... de elugrik az őz, mi kár!
Hogy a mennykő szántson a hátán:
Ott jár a dezentor, félve kitér
Előle parasztgyerek, asszony;
Szegénybe' pedig meg-megfagy a vér,
Ha zörren a szél a haraszton...
1886
Vajda János - Kisértetek (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-23 13:29:22
Kik éjfelente sírkertekből
Holt halavány emelkednek föl;
Kik, mert e földön mennyet éltek,
Mint megszedett virágra méhek,
E földre vágyva visszajárnak,
E nyugtalan, ártatlan árnyak,
E létsovár, bolyongó lelkek -
Nem ők, akik kétségbeejtnek.
Nem azok az igazi holtak,
Kik egyszer itten éltek, voltak.
Nem úgy van az, mint hiszik, tartják.
A porban a halhatatlanság.
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem bírt megszületni.
Üdvözitő csók, mely elcsattan,
Mi megesett, lett, halhatatlan.
Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddő óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A mult nem hozza vissza többé.
Soha többé!
Ha van tudat a túlvilágon,
Én mindig ezt az órát látom.
E hézagot a mult időben,
Mit ki nem tölt a teremtő sem,
Mely visszaásit onnan rája,
Mint a halott leesett álla...
És látom, hogy vigyorogja a szót,
Mit a halál belé fagyasztott,
Gúnnyal, kárörvendőn, örökké:
Soha - tudod-e? - soha többé!
Kit örök ifju hajnal képe,
Megújulás bibor mezébe
Öltözködő vidám tavasszal
Az ébredés meg nem vigasztal;
Ha fényes égen ragyogó nap
Arany szegélyt fest a lomboknak,
S alattuk néma a madár,
Mert vágya, üdve telve már,
S csak néha tör ki kebeléből
Egy halk nyögés a fojtó kéjtől;
Ha lábhegyen jár, hallgatózva
A titkokat rejtő bozótba'
A hőn sohajtó lebke szél,
És mint a méz a méheszárnyon,
Már csak az ingó játszi árnyon
Szállongó illatár beszél
Az isteni gyönyörről, melybe'
Erdő-mező alél pihegve;
Ha attól, ami neked fáj itt,
Emléked egy nagyot villámlik,
S egyszerre mind föltűnni látod,
Mit elveszitett ifjuságod;
A tünde lényt aranyhajával,
Halhatlanító ajakával,
Honnan feléd mosolygva, nyitva
Az örök üdv csodája, titka;
S a vágytól, mert azt el nem érted,
Újból, örökké forr a véred,
Forr itt a földön, lenn sirodban,
A menyországban, a pokolban;
Csillag, nap válna porló röggé,
E tűztől nem menekszel többé;
Ha vagy, ki földön e sort érted,
Im, ládd, mi az örök kisértet...
1885
(saját vers) - Bárcsak Te (Beküldő: mama)
2015-11-23 13:28:51
Bárcsak Te lennél
igazi Hercegem
örökre!
(saját vers)