Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Légy mindig vidám (Beküldő: RÉKA)
2015-11-16 08:31:57
Légy mindig vidám,
így még a bajokat
is könnyebb
elviselni!
(saját vers)
(saját vers) - A (Beküldő: RÉKA)
2015-11-16 08:31:33
A boldogtalan
ember
bús és
szomorú!
(saját vers)
(saját vers) - Boldog (Beküldő: RÉKA)
2015-11-16 08:31:14
Boldog ember
napjai
vidámak!
(saját vers)
(saját vers) - Köszönöm,hogy velem (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:30:52
Köszönöm,hogy
velem aludtál,
szerettél!
(saját vers)
(saját vers) - Nagyon kívánlak Téged (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:30:29
Nagyon kívánlak Téged
és várlak
Hozzám!
(saját vers)
Tompa Mihály - NÉMULJATOK MEG... (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:29:38
Némuljatok meg kishitűek,
Baljóslatok gyász varjai!
Kik e hazának rosz jövendőt
Szerettetek csak jóslani,
Hol láttátok, hogy este légyen,
Ha még csak a dél közeleg?
Ki roszat kivánt e hazának:
Az Isten verje meg!
Szeretjük a békét, legyen bék!
De a harctól sem rettegünk;
Éljünk, ha él a szent szabadság,
Ha vesz, vesszen bennünk s velünk!
A népszabadság földje szántva!
Ültessetek, ültessetek!
Ki abba boldogságot ültet:
Az Isten áldja meg!
Isten jóvoltából megértük
A várva várt boldog napot:
Hogy nem a születés, de érdem
Előtt emelünk kalapot;
Most már ember lesz minden ember,
S tesz egy boldog nagy nemzetet,
Ki mást akarna e hazával:
Az Isten verje meg!
Huhogjatok, huhogjatok csak
Sötétség gyáva baglyai!
Ó várak s klastromok zugában,
Mind, mind le fogjuk rontani
Az elvénült falat, s belőle
Rakunk szép, uj épűletet,
Az építők kezit, munkáját
Az Isten áldja meg!
1848
Tompa Mihály - EGY AMERIKAI LEÁNYKÁHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:29:13
Mély ámulattal függ rajtad szemem,
Te messze tengerek
Tündér fecskéje... bűvös lány...! vagy oh
Minek nevezzelek?
Méltó nevet mert millió világok
Nyelvén számodra nem, - oh nem találok!
Mért hagytad el fényes hazád? hiszen
Innét is oda jár,
Szebb világot látni a gondolat,
E költöző madár!
Nem félsz: hogy a szellő, tavasz s a hajnal
Utánad jőnek egyszer bús sohajjal?
Varázstenger tajtéka s gyöngyiről
Álmodtam egykoron;
Aranyló árvalányhaj lebegett
A fényes partokon.
Tajték s gyöngy itt van, melled- és szemedben,
Az árvalányhaj sárga fürteidben!
Magad vagy a tenger... magad vagy a
Bűbűjak tengere...!
Melynek végetlenén fárad s kihal
A szem tekintete;
Jobb is, ha örvényit nem látja, melynek
Mélységei lelket, nyugtot benyelnek!
Világtalan valék. ma nyiltak fel
Először szemeim;
Talán hogy látni itt tanuljanak
E tündér kellemin.
Mert hisz mit láttam én, mióta élek?
Éjet...! ah itt minden hasonlat vétek.
Az égő napfény csak szememre hoz
Forgó káprázatot;
Te, oh csodák csodája, lelkem is
Bűkörben forgatod!
A képzelet fenjáró solyma is csak,
Csak lopva néz fényébe bájaidnak!
Nézlek, nézlek... s azon gondolkodom:
Vagy-e te csakugyan?
S előttem nem egy bűvös jelenet
Légből szőtt képe van?
Ah, én nem mernélek illetni... hátha
Szétfoszlanál, mint éjek látománya!
S ha létezel: e látható világ
Elmúlik és helyet
Megtestesűlt álomképeknek ád...
Ah, mégis jelenet,
Ábrándkép vagy te, csak szemünkkel játszván,
Miként a délibáb, - mint a szivárvány. -
(Graefenberg, jun. 22. 1848.)
1848
Tompa Mihály - MESSZIRŐL. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:28:34
Piros hajnalban volt utnak indulásom,
Busan tekinték át a szük völgynyiláson,
Hol a leány lakik;
Érzé-e, hogy lelkem a hajnalszellőben
Elszállott álmaig?
Égő hajnalcsillag tündöklött keleten,
Jól ösmerem én azt: szerelem, szerelem,
Az a te csillagod!
Mért, hogy fényét egynek boldogságra, másnak
Búra ragyogtatod?
Oh lányka! öröme s kinja gondjaimnak,
Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag;
S fájdalom; az nekem
Nem hogy feljebb jönne, de mindig lejebb száll,
Végtére lemegyen.
Lemegyen, lemegyen..., s rám borúl az éjjel,
Arra az ösvényre engem ki vezérel,
Melyen a családi
Nyugodalmas élet boldog tartományát
Fel lehet találni?
Mert oda vágyom én, mert szüntelen ott van
Ohajtozó lelkem édes gondolatban...
S csupán csak véle lész,
Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal
E nyájas kép egész.
Szeret a repeső madár járni fennen,
Magas fák tetején, magas fellegekben,
De végeztére csak
Alá száll a földre, és fészket alacsony
Bokor csendébe rak.
Oh, én is magasan jártam! Isten néki,
Fényes álmaimnak szappan-buboréki
Hadd semmisüljenek!
Nem sajnálom őket, csak értök cserében
Nyugodalmat vegyek!
S hol szívemnek e szép álma tán teljesül:
Szülőföldem felé tekintek messzirül,
S el-elgondolkodom:
Ha látlak meg ujra, kit oly rég hagytam el,
Piros szép hajnalom!
Mert a boldogság csak ugy lesz teljes nekem,
Ha azzal szüntelen együtt képzelhetem
A kedves szép hazát;
Jó szomszédok között, csendes faluhelyen...
Ott lehet csak boldog a békés kis család!

1848
Tompa Mihály - KI MESSZE ÚTRA MEGY... (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:27:51
Ki messze útra megy, bucsúra
Nyílnak meg ajkai;
Kinek tudnék én könyeimmel
Keblére omlani?
Nincs aki bánja távozásom,
Nincs aki emlegetve várjon!
Olyan vagyok, mint a vitorla
A zajgó tengeren,
Amerre a szél karja tolja,
Egykedvüleg megyen;
Hisz tenger mindenütt a tenger!
- És ember mindenütt az ember!
Virágos kertem! csak tetőled
Válok meg nehezen;
Tudom, hogy majd várod tavasszal
Ápolgató kezem!
S jó gazdád a világot járva:
Te boglyós lészesz, mint az árva!
Mesgyéiden a vadfolyondár
Átkúszik szabadon,
Csalántól elnyomatva sinylik
A szegfű s liliom;
Méh, lepke bokrodon le nem lep,
Méh, lepke eltévedne benned!
Az árnyékos gyepágy magában
Felmagzik, elvadúl,
Hol tarka álmaimmal élek
Megháborítlanúl,
S zománcot nyér a játszi képek
Fényétől a szinetlen élet.
Jaj annak, aki már nem érzi
A könnyek gyönyörét,
Szemem harmatja oly üdítőn
Foly e magányba' szét,
Nem mutatom azt a világnak,
Hisz még bolondnak mondanának!
Mivelhogy tenger a világ, s a
Szív egy kicsiny sziget,
Mely háborgást lát csak körűle
Vagy sivatag vizet;
Zúg a tenger, - s rá gondja nincsen,
Mi történik a kis szigetben.
Nem várom én, hogy nyilt virágod
Legyen kórók helyett,
Megyek kis kertem! míg fehér hó
Borúl reád, megyek!
Mint a szülő, ki útra készül:
Elszökik alvó gyermekétül!
1848
Tompa Mihály - PIPACSOK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:27:11
I.
Fel ne rezzentsd álmiból
Elmerengő kedvesed!
Gondolatja merre járt...?
Hasztalan lesz kérdened.
Messziről jön a patak, -
Messzebb mégyen a madár;
A merengő lánykebel
Gondolatja, gyors lebel...
Messze, legmesszebbre jár! -
II.
Szűnj szerelmet emlegetni
Kedvesednek untalan,
Hadd fürödjék lelke nyugton
Álma mézhullámiban.
Mennybe kapják lelkeink a
Lágy zenének hangjai:
Unalom lesz mégis, hogyha
Szüntelen kell hallani.
III.
Menj gyakorta kedvesedhez,
Hadd mosolygjon ajaka;
És könyezzen elborultan,
Tőle olykor ment tova!
Köny- s mosolyban szép szerelme
Nőni fog, nem hervad el;
Napsugár és harmat együtt
Bajos rózsákat nevel.
IV.
,Ha mi elszakadnánk, édes kedves rózsám!
Mi lenne belőle...?
?Te megházasodnál, én meg férjhez mennék,
Édes kedves rózsám!
Az lenne belőle!?
V.
Fecske fészkelt az ereszünk alatt,
S hogy boszantottam a jó madarat!
Leszurtam, amit ő tapasztgata,
S kezembe került kicsiny magzata.
Hja! akkor csintalan fiú valék!
Fecske fészkel az ereszünk alatt,
Dehogy bántanám a jó madarat!
Sőt ugy szeretem, s örülök neki.
Fiacskáit midőn etetgeti.
Most nőm van s kedves magzatom!
VI.
Elnézem a jó magvetőt:
Olyan röges, kemény a föld!
De ő mégis csak szántogat,
Remélve dus kalászokat.
S ha sárgulnak kalászai:
Veréb pusztitja, vágja ki.
Ilyen a költő! - hidegek
Hozzá világ és emberek;
De ő mégis dall, s ujra dall,
Rengő aranykalász a dal!
S hitvány veréb is csipkedi...
- Ez a dicsőség jut neki!
VII.
Mi az a hir? Fénylő selyemszál,
Mely sírunk ormirul,
A később élő ivadéknak
Hosszan legombolyul.
Mi ér bogárnak a selyem,
Ha pompáját, szinét nem látja?
A megholtnak mit ér a hir,
Ha nem tudja, hogy az sajátja?
Jobb: a bogárnak adj falevelet,
S nekem hirért, mig élek, - kenyeret!
1848
Tompa Mihály - FARSANGBAN. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:26:36
Mint a szélvész, repűl a szánka
A csillogó fehér havon;
Virgonc ifjakkal ülve rajta
Sok szép menyecske s hajadon.
Farsangol a világ! kinek nincs:
Feleséget keresni jő;
Mellőle megszökik, kinek van...
Oh boldog farsangi idő...!
Csapongó kedv a táncteremben!
Hol a kedélyes nősereg
Egymás arcát, mezét, családját
Ajk-pittyegetve szólja meg;
Hol annyi drága rizspor elfogy...
És sok mámorban pihegő
Leány a másvilágra táncol...
Oh boldog farsangi idő!
Az öreg úr otthon köhécsel,
És bodza-herbatét iszik,
Mig vígadozni a menyecskét
Rég jól ösmert karok viszik;
És amivel vigasztalásul
Férjéhez tér a drága nő:
Hosszú árjegyzék... kurta hűség...
Oh boldog farsangi idő!
Oltár elé állítja végre
Az ifju, szíve kedvesét:
És véle, a várt százezernek,
Megkapja majd kilencedét.
Nagy kastélyt képzel a menyecske...
S imé: szerényen tűn elő
A kis bogárhátú öreg ház...
Oh boldog farsangi idő!
Mint a szélvész, repűl a szánka
S e mindenféle tarkaság
Engem harsány kacajra indít:
Igy szép az élet... a világ...!
Most korholó, hideg vagyok, - majd
Vig pajtás, hűtlen szerető;
Igy bolonditjuk benned egymást,
Oh boldog farsangi idő!
1848
Tompa Mihály - A FEHÉR LILIOM. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:26:00
Lelkemben titkos sejtelem van,
- Jövőre, multra? Nem tudom! -
Hogy hajdan én virág valék már,
Vagy egykor azzá változom.
Fehér liljom valék, ha voltam,
Mielőtt szívem dobogott;
Fehér liljom leszek, ha lészek,
Midőn már szívem nem dobog.
Oh mert én e csodás virágot
Mesés ábránddal szeretem!
Halvány ködből palástot öltvén
Magára késő éjeken:
Azt gondolom, mindjárt felém fut,
Egyszerre keble, karja lész,
Titkot, szerelmet súg fülembe
Oly édes hangon, mint a méz.
Ha csengő lélek él az ércben,
S a kis pataknak van szava:
Nem titkos nyelv-é a virágok
Halálig tartó illata?
Reám, a liljom- s illatának
Elbűvölő hatalma van;
Tudom: ha egy szálat letörnék,
Beteg lennék halálosan!
Szent természet! ha visszavészed
A port, melyet most viselek;
És új alakban szűl meg újra
Végetlen titku kebeled:
Ne légyek én sokáig élő
Cser, zöld fenyő az ormokon,
Egy szép tavaszt viruljak át csak:
Legyek fehérlő liliom!
1848
Tompa Mihály - FALUSI ÓRÁK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:25:27
Csendes boldogságban, megháborítlanul
Élek én kebleden, tiszta, szent természet!
Édes örömökkel jőnek meg perceim,
Mint a megrakodt méh, mely hoz édes mézet.
Együtt kelek fel az énekes madárral,
Járok a mezőben, az illatos réten;
A szálas vetések csendes szük utcáin,
Hüs reggeli szellők találkoznak vélem.
Csergő patakoknak sürü bokra közűl
Nézem a gerlicét s a vadgalambokat,
Aztán bejárom a meredek hegyoldalt,
A csendes erdőtáj hűs árnyékban fogad.
Majd ujult kedéllyel kis kertembe térek,
Nézvén a virágot: teljes lesz-e vajon?
Ezt beoltom, amazt megöntözöm, nyesem,
Lehullt indáikat helyre igazgatom.
Igy száz apró kedves foglalkodás után,
A nap forró heve hüs méhesembe int;
- Munka s elmélkedés éltem barátai, -
És ottan is ujabb öröm vár rám megint.
Társalgok a régi világ bölcseivel,
Kik nagyok lettek a természet kebelén;
S mig lelkem átmereng éltök- s eszméiken:
A boldog aranykor tün messziről elém.
Avagy előveszem kedves költőimet,
Akiknek lelkökkel az én lelkem rokon;
És mig édes ábránd karjába sülyedek
A szivemhez szóló képeken, hangokon:
Egy nyájas szellőcske bélopózik hozzám,
Könyvem elfordítja, szememet bezárja...
Lágy szendergés lep meg, melyet odacsalt a
Szellő és a méhek altató dongása.
S mint alvó kedvesét megleső menyasszony:
Rózsafő nyulik be hozzám a nyiláson;
És lelkem meglátva s himet varrva róla,
Tündér képeket mutat boldog álmom.
Felébredvén, hivom lelkem játszó társát,
A láng képzeletet, ki felrepül velem,
Meghordoz s visszahoz, mereng... dalol... szeret,
Mig az esti harang megkondul csendesen.
Haza kolompol a nyáj a legelőről,
Elűl a csicsergő madárka jó korán;
Este van... megszólal s lágy furulyahang,
Mely kin- s boldogságnak jól esik egyaránt.
Ködfátyolképe a multnak kitárul,
S annyi régi rajzok visszatérnek rája;
Emlékezés nélkül mi volnál te, oh sziv?
Beszédes hurjától megfosztatott hárfa!
S édes áhitattal keblem megteljesül,
Este ugy ellágyul, olyan jó a lélek!
Megengesztelem, akiket megbántottam,
Akik megbántottak, velök megbékélek.
Ábrándim közt végre megnyugvás borít el,
S mint a gyermek, akit elnyomott az álom
Imádsága felén, összetett kezekkel...
Csendesen elalszom csendesen nyoszolyámon.
1847
Tompa Mihály - EGY HALVÁNY HÖLGYHÖZ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:24:51
Mi van temetve szép arcod havába,
Mi van temetve: bú vagy szerelem?
Fehérben száll az ifju lányka sirba,
Esküvőre is fehérben megyen;
Kéj vagy bu kísér szép hölgy, nem tudom,
S merengve függök halvány arcodon!
Körültem fény- és harsogó zenében
Zajos nappallá változott az éj;
S én magamat oly idegennek érzem
E vígadó nép kedvtelésinél;
És fájó szívem magába vonul,
Mint hajnalka a nap sugáritul.
S tekintetem féltő gonddal futos szét
A fényben tarkáló sereg felett;
Míg barna köntösöd meg nem találja,
S felette halvány arcád, kebledet,
Ott aztán fénytől káprázó szemem,
Mint holdvilágos éjen, megpihen.
Szép arcodon, mint egy halk éji dalban,
Bűbáj, merengés fájón rejtezik;
Hát lelked álmai minők lehetnek...?
Tündérvilági rege mindenik;
Ah, akinek szól e tündérrege:
Minő boldog a földnek gyermeke!
Ha szívem most a régi lánggal égne:
Te életemnek lennél átka még:
Birásodért feldulnám a világot,
Vagy megölnélek, hogy másé se légy;
De láng nem vagyok, csendes tó vagyok,
Visszatükrözvén kedves alakod.
És múló percein az éjszakának,
Mint egy szép álom, úgy tetszel nekem,
Mint egy fehér vitorla, melyet a szél
Meg-meglebbent a messze tengeren;
Álom, vitorla gyorsan elrepül...
A fájó sziv marad csak egyedül!
1847
Tompa Mihály - BETEG VAGYOK... (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:24:07
I.
Mely visszazengett bút és örömet:
Hangos viszhang volt életem;
Jertek hozzám, akik szerettetek,
Még most beszélhettek velem!
Siessetek... mert nem sokára
Hiába lesz beszédetek;
Elnémul a viszhang... el én is,
S nektek többé nem felelek!
Leveles tölgy volt az én életem,
Felette zengő madarak;
Jertek hozzám, akik szerettetek!
Még csak van árny a tölgy alatt...
Ritkúl az ág, hull a levél, hull...
Ma-holnap mind alá pereg;
S a száraz fának nem lesz árnya,
Hol megpihenjen fejetek.
Lobogó tűz volt az én életem,
Fény és melegség lángiban;
Jertek hozzám, akik szerettetek!
A tűznek még parázsa van;
Be-behamvad parázsa is már,
Felszítom azt, fűtőzzetek!
Mert nem találtok itt ma-holnap,
Csak kihűlt hamvas tüzhelyet.
II.
Reggel vagy estve van? Letűntek
A nap végső sugárai;
Oltsátok el hát a világot!
Nem kell engem virasztani...
Nyugodjatok le csendességben,
Majd szólok én, mikor megyek...
Eleget viraszthattok akkor,
Feküdjetek, feküdjetek!
Mi tenger éj...! mi hosszu órák...!
Az idő oly lassan halad;
Elfáradt talán már? Hogy is ne,
Hisz jár sok ezredév alatt.
Csak húzd ki hosszú barna vásznad
Oh éj...! hadd szokja meg szemem;
Mi vagy te az én éjszakámhoz,
Melynek csillagja sem leszen?!
Jertek be csak, jertek! - nem alszom -
Árnyképek, álmak, alakok!
Beszélgessünk... jertek idébb csak,
Valamit súgni akarok:
Mulassatok ma, holnap úgyis
Hiába lesz jövésetek;
Állhattok ajtóm-, ablakomnál:
Én többé itthon nem leszek!
III.
Virágot ültettem tavasszal,
Halálukat megérem-e?
Enyém lesz-é hosszabb, ki tudja,
Vagy a virágok élete?
Ha én mennék el tán előre:
Ne bántsátok virágimat!
Halvány arcám nem lesz derűltebb
Halotti koszorú alatt.
Azt mondják: már az ősz közel van,
Aludni addig nem megyek;
Megvárlak, haldokló virágok!
Sárgán hulló falevelek!
Szép, nyájas őszi délutánon
Együtt hullunk le csendesen,
Olyan szép ősszel a bucsúzás,
S nem fáj úgy a halál se, nem!
Hulló levél közt megyek én el
A sír hideg lakóihoz,
Honnan az új lomb engem is majd
Tavasszal újra visszahoz;
Együtt járunk így mindörökké;
Mert én is lombbá változom!
Zöld galy leszek, úgy láttok engem
Már a jövendő tavaszon!
IV.
Ha meghalok, ne tégyetek
Fejemhez emlékűl követ;
De barna fejfa se legyen
Nyughelyemen,
Ez olyan bús, az oly hideg!
Hisz nem valék én szomorú,
Kínommal is víg voltam én;
Tűz és láng lakta keblemet
S megégetett!
Megégetett pályám felén.
Élőfa fejfa kell nekem,
Mely veszti, váltja levelét,
Síromhoz azt ültessetek,
Szánó felek!
Hisz én épen ilyen valék:
Öröm- s reményből koszorú
Árnyazta, rengte át ma főm;
Holnap lehullt, lehervada...
S mint téli fa,
Szivem, világom puszta lőn.
Siromhoz fát ültessetek,
Magasra nőlő fiatalt;
Hoz rá virágot, levelet
A kikelet,
A repeső madárka - dalt.
S midőn már senki nem sirat:
Ez harmatát rezzenti rám;
S mennél inkább felejtenek
Az emberek:
Annál jobban fog nőni fám!
1847
Tompa Mihály - ŐSSZEL SZÜLETTEM... (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:23:20
Ősszel születtem én, tavasz leend,[19]
Mikor reám esteledik!
Sárgult falomb állott bölcsőm felett,
Koporsóm majd rózsák fedik!
Ah, amikor jövék: örömtelen
S hideg tél halvány arca vára!
S bucsúznom akkor kell, midőn jön a
Tavasz virága s langy sugára!
Ah, most is ilyen az én életem!
Vágyam hajt, kerget untalan,
Mi boldog tudnék lenni, Istenem!
S ki vagyok most? Boldogtalan!
Akkor jőnek elkésett örömim,
Ha majd keblem kihült, kiégett...
Addig jertek, mig késő nem leend,
Siessetek, kedves vendégek!
Ősszel születtem hervadt lomb alatt:
Rózsák között múlok ki majd;
Derűlj, vigasztalódjál szenvedő,
Fojts el könyűket és sohajt!
A gyermek boldog, - hervadt lombbal is
Eljátszik, elmulat kedvére;
S boldog, kinek pirosló rózsa jut
Az élet halvány estvelére!

1847
Tompa Mihály - TEMETŐI HANGOK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:22:21
Megszólalt másodízben a kakas,
Hangját az éjben hosszan nyujtva el...
Mély csendéből a néma temetőt
Rögtön kisértetes hang rázta fel.
Hideg siremlék bámult mindenütt,
Hámlott kő, márvány, elkorhadt fa, vas...
Ők szóltak mély, ércetlen hangokon...
Elnémult másodízben a kakas.
1847
Tompa Mihály - ÚJ ÉVKOR. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:21:59
Isten házába gyűl
A hívő nép új évnek ünnepén;
Holott forró imát
A buzgó néppel híven mondok én.
És a fohász imígy
Száll ég felé: ajándokozz nekünk
Az új év kezdetén
Új szívet, új lelket, jó Istenünk!
S mig érzeménye így
Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
Ki nem feledhetem
Imámbul a lányt, imádottamat;
S imé nyilt ajkamon
Véletlenűl ez új fohászt lelem:
Maradjon, oh leány,
Kebledben a régi szív s érzelem!

1847
Tompa Mihály - ÉJI KÉP. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:21:30
Bérctetőn az esti fény elégett;
Tetszhalálnak árnya mindenütt.
Mely borúlt a bércek homlokára,
Lombos erdő barna sátorára
A hold teljes arculatja süt.
És az ember oly magánosan van!
Oldalán csak lengő árnya él;
A nagy éjnek sátros ünnepében,
- Áhitattal szíve érzetében -
Hangosan beszélni ajka fél.
A tücsökhang összefoly körűl, és
Reszket, mint egy éji délibáb;
Meg-meggyúl a terhes földi pára,
S a lidérc, lágy szél fuvallatára,
Csába fénnyel leng idébb-odább.
Messziről, csak lélek-hallhatólag,
Mély, csodás hang ébred, újra vesz...
Föld alatt, vagy égben szól-e hangja?
Mert az nem más mint az éj harangja,
- A halál-csend néma nyelve ez!
Ottan-ottan, rejtett falvak árnyán
A kakas szól, nyujtja hosszason...
És utána százan hangra kelnek,
Percig össze-vissza feleselnek,
S ujra mindütt néma csend vagyon.
Majd a holdat elhagyják sugári,
A vér szinében mind alábbra száll;
Másod-alkony lészen a világon,
Az is elhuny csendben, haloványan,
És az éjnek éje most beáll.
S szép, sötétlő bársony-köntösén a
Csillogó gyöngy, röpke fénybogár;
Fenn, a csillag eltünő futása:
Lenn, egy életmécs ellobbanása...
Csillagom vajh melyik, merre jár?
Alkotó természet, tudhatatlan
Útaidban nagynak írva vagy!
S a kis ember, rövid életében,
Búvárkodván titkod tengerében,
Bár ne értse: érzi lelke - s nagy!
1847
Tompa Mihály - OH E SZEGÉNY HON!... (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-16 08:20:52
Oh e szegény hon mennyit szenvedett,
Hogy megrongálták a kemény hadak!
Mikor fog élni boldogabb időt,
Hogy egyszer néki békét hagyjanak?
Ha él a honfi háboritlanul...?
Mi baj, mi baj? tábor jön ellenünk?
Földindulás, árvíz? Nem! - de azért
Az Isten légyen irgalmas nekünk!
Egy ember él e hon határain,
Egy rosz poéta, - rosz kegyetlenűl!
Hogy aki hallja cincogásait:
Sem földön, sem mennyen nem üdvezűl.
Rosz vers száraz homokjával vagyon
Két marka éjjel és nappal tele:
S őrülten szórva, szörnyű kint okoz,
Mert szem, fül és száj eltelik vele.
És ez mászkál a szép hazán, miként
Mérges hernyó a lombos ágakon;
Imádott, kedves, árva, szent hazám!
Ennek szájából kell-e hallanom?
Én láttam őt, s - tudom, hogyan vagyunk!
Jó szellem, nálunk koldusbot neked!
Ha még ez is költő, - mert az nekünk -
Ő mond a honról szörnyü éneket!
Halgass, te porfaló versszörnyeteg!
A hont, a hont ne bántsd, az Istenért!
Inkább eltűrünk, hogyha már az ég
Szörnyű csapásul bús fejünkre mért;
Drágán fizet meg úgyis századunk
Gyász verseidben minden kis betüt;
Sirunkba hallik a gunyos kacaj,
Melyet felettünk a jövő kor üt.
Pótolhatatlan veszteség biz az,
Hogy most e honnak Attilája nincs;
Talán hódítni a világot, és
Hogy népeken csörögjön rabbilincs?
Isten mentsen meg! én csupán azért
Ohajtom őt, az Isten ostorát:
Hogy égő máglyával riassza meg
A rosz poeták renyhe táborát!
Mert fáj, hogy a kedves hon, jó anyánk
Elszenderülve fáradalminál:
Idétlen, sértő zsongolás között
Egy szemtelen légy szent arcára száll.
Büntess, ha tetszik, - bűnösök vagyunk -
Küldj inkább sáskát, vagy duló hadat,
Csak rosz poétát - ezt ne - óh Uram!
S költészet, hon neked hálákat ad.
1847