Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Tudom (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:14:20
Tudom,hogy te
szeretsz,
csak más
miatt!
(saját vers)
(saját vers) - Te (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:13:57
Te voltál legszebb
nekem
örökké!
(saját vers)
(saját vers) - Nagyon (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:13:36
Nagyon szép
vagy Hercegnőm!!
IMÁDLAK!
(saját vers)
Tompa Mihály - A SÓLYOM. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:12:08
Kősziklák közt, biztos helyre,
Van a sólyom fészke rejtve;
A tojó ül, - alig várja,
Hogy kikeljen már tojása!
Mit anyai indulattal,
Meg-megforgat éjjel, nappal.
És a him a puszta kőszál
Magas ormán ülvén, őrt áll,
S martalékot hogyha éhez,
Amint vág a földszinéhez:
Még a nád se száll gyorsabban,
Mikor a kézív lecsappan.
S melyet körme megragadhat:
Dús prédául esik a vad;
S egy falatkát meg nem izlel,
Haza-siet minden ízzel;
S hű párjának odarakván:
Övé csupán a maradvány.
,Üldögélvén a tojáson,
Légy nyugodtan, édes párom!
Mig a síkon széjjelnézek...
Tiszteletben áll e fészek;
S óvatos lesz kánya, vércse,
Hogy a sólymot meg ne sértse!'
Szól a him és útnak indúl,
Száll a bércek ormain túl...
Elmult a dél, int az alkony:
Minden madár haza tartson!
Haza is tart éjszakára,
Csak a sólyom marad hátra.
Kimerülten, szomjan, éhen,
Szegény kotlós ül a fészken;
Múlik nappal, múlik éjjel,
Bizalommal, csüggedéssel;
S még tojása kárba nem megy:
Mert melegben tartja a begy.
Im hozzá a részvét örvén
A rabló ölyv szól, gyötörvén:
Mi haszna sok epedésnek!
Aki megholt, fel nem éled!
Uj párt s fészket nézz magadnak...
Özvegy sólyom, elfogadlak!
Nem halt ő meg, - mond a karvaly, -
Hűtelen lett... még nagyobb baj!
Balgatagság lenne tőled:
Hogy magot költs hitszegőnek,
S gonoszul vessz az odúban,
Mikor élhetsz vígan, dúsan!
Anyasólyom hallgat mélyen,
Ott a válasz hűségében!
Menekülhet: s halni készűl...
Mi az élet önbecs nélkül!?
Vesszen inkább, - nincs ez annyi,
Mint a fészket odahagyni!
Megsuhan most gyorsan a lég,
Mintha éles karddal szelnék!
Felvisítva s nagy ijedten
Két csábító messze rebben;
S a haldokló himjét látván,
Öröm kél végpillantásán.
,Rabul estem...' szól a sólyom!
De nincsen akihez szóljon!
Vége van a hű madárnak...
(Im a csirkék már kivágtak)
S viszi himje bérctetőre,
Hogy ott legyen temetője.
S véres tort ül elbusúlva,
Ölyű, karvaly fészke dúlva;
Nem kegyelmez a fiaknak...
S hol egymással összecsapnak:
Pehely röpked, vér szivárog...
- Messze hallik vijjogások.

1855
Tompa Mihály - GALAMBPOSTA. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:11:44
Bérczi vára ablakán
Néz a tájra szép Jolán;
Itt halom, völgy, rengeteg -
Ott kalászok rengenek.
A csillámló folyamon
Zúg, tajtékzik a malom.
Zöld, virágos rét s lapály; -
Legelőkön fürge nyáj.
Függ a váron annyi szem,
S büszkén áll az odafenn;
Annyi szív ver lázasan:
S a tündérkép messze van!
Nem szeret még szép Jolán,
De keblében, homlokán
Merengésnek fényköde...
Hajnal a nap hírnöke!
És felnyitván ablakát,
Melyet rajta kibocsát:
A galamb száll, mintha a
Kiküldő vágy szállana.
Távol jár egy perc alatt,
Tiszta, félénk, hű, szabad;
S álmodozva turbikol:
- Mily választ fog nyerni s hol?
Megtér s olvas asszonya
A levélből, mit hoza:
,Jer, osztozzál meg velem
Hatalmamon, fényemen!
Rád gyöngy, gyémánt és arany
Lesz halmozva pazaran!
S a föld, lábad melyre lép:
Bársonytól lesz lágy elébb!'
,Drága füst, ír és kenet
Illatozza a leget;
Fördődnek a víz merűl
Ifjító kút medribűl;
Más földövnek birjad itt
Madarát, virágait;
Lesz kerted, sólymod, lovad,
S száz rabnőd, ki szót fogad!'
Bérczi vára ablakán
Követére vár Jolán;
Másodizben küldve ki,
Ilyen választ hoz neki:
?Fel-feltünél égi fény!
Borongásim fellegén,
Mely lelkem beárnyalá...
Jer, keblemre szállj alá!?
?Meddig a vész szárnya bír:
Távolabbra száll a hír;
Napot, holdat, csillagot,
A dicsőség túl-ragyog.
Neved zengő lantomon
Századon túl hordozom;
S fénybetűkkel irva föl:
Él s örökre tündököl!?
Bérczi vára ablakán
Nyugtalan néz szép Jolán,
Várja a hű madarat...
Harmadizben hol maradt?
Vajh, méltóbb út lesz-e ez...?
Még egy perc, - egy gyönge nesz:
A galamb keblén piheg,
S a kérdést igy fejti meg:
??Árnyas völgyben áll lakom,
Csend van és nem nyughatom!
Sebet kaptam a csatán,
Búsul rajtam agg anyám...
Ingadoz lelkén a hit:
Mosolygó nőt látni itt;
S elvész mellyel várva volt:
Szerelem és anyacsók!??
??Virágos föld...! tiszta ég...!
S véled milyen volna még!
Kincset, fényt nem adhatok,
Szívben lészünk gazdagok!
Szép lesz megfelezni majd
Boldogságot, házi bajt...
Jer, valósitsd meg magad
Ez édes szép álmakat!??
Elmerengve szép Jolán
Nem néz már ki ablakán;
És sováran annyi szem
Nem függ várán odafenn;
Gyors galambja is pihen,
Kicsit ápol fészkiben.
Ott, hol tölgyek, hangafák
A völgyet beárnyalák,
S lágy vízcsorgást hallani:
- Telnek boldog napjai.

1855
Tompa Mihály - ARSZLÁN PASA. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:10:45
Nógrádban állt Busa vára;
Csak egy torony a számára,
S két hétnek már egy nap híjja,
Hogy a török folyvást víjja.
A törökség feje Arszlán,
Nagy vitéz a szultán harcán,
Hol, mint a szél, előlnyargal...
- Ékeskedik két lófarkkal.
Nyolcvan ember van a várban,
Visszaadván jó busásan,
Amit üt az ellen rajtok, -
- Nagy András a várparancsnok.
'Rajta török! víjad, víjad...
Ide lőjön golyód, íjad!
Hatszáz karvaly s egy kis fészek...
Hadd lássuk, hogy mennyit értek!?
S felel Arszlán, amint támad:
?Magyar, fel ne add a várat!
Mérkőzzünk meg, amint mondod;
Szeretem az ilyen dolgot!?
Foly az ostrom éjjel-nappal...
- Repedezik, bomlik a fal! -
Végre megszün' - minek is már?
Kőhalommá omlott a vár.
Nagy András a török foglya,
Készűlt Arszlán, hogy elfogja!
A nyolcvanból vannak hárman, -
Fogoly vezér így szól bátran:
'Meddig védtük e rosz várat,
Mint hulltunk el, mind jól láttad!
Nosza török! a sor rajtunk...
Kín- s halállal fogj ki rajtunk!'
?Szakálamra! - nyugton szól az, -
Nem cselekszem, amit szólasz!
Győzedelmet vettem harcban,
S te harc nélkül vennél rajtam!?
Nincs örömem a gyávákban,
Kiket földre gázol lábam!
Kedvem telik jó vitézben:
Menjetek el békeségben!?
1855
Tompa Mihály - NÉPROMÁNC. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:09:51
Setét van az utcán végig,
Csak egy kisded ablak fénylik;
Havas eső bele vagdal,
De belől vigan szól a dal.
Hol szerelem s ifjuság van,
Ver a szív nagy gyorsaságban;
E kis ház a falu szíve,
Élet és kedv ide gyűlve!
A fonóban ifjak, szűzek,
Mulatoznak, tréfát űznek;
Hull az orsó, szakad a szál...
Váltsd ki, édes liliomszál!
Lobog a tűz fényes lángja,
Dal és tréfa egymást váltja;
Az ifju nép megvan szépen,
Egyszerű szép erkölcsében.
A kakas szól, itt az éjfél!
Elő legény, ki nem félnél!
Menj ki most a temetőbe...
S ezt a nyársat szúrd a földbe.
Ki lakik e kisded házba',
Özvegyasszony szép leánya:
Szeretőjét félni látván,
Láng borúl el az orcáján;
És a nyársat fogja gyorsan,
S a halottnak sírja hol van:
Jár sötétben, jár hidegben,
Minden neszre meg-megrebben...
S hogy sebesen visszafordúl
A legelső sirhalomtúl,
Melybe már leszúrva nyársa:
Valami csak visszarántja!
Földhöz szúrva a köténye, -
Szegény meg van fogva véle;
Halk sikoltás hangzik ajkán,
S életnélkül rogy le a lány.
A hold feljött, bús világa
Süt a kis ház ablakába!
Zeng virasztó lassú ének
Közepén a néma éjnek.
Minden bajt elszenderítő
Mégis gyászhely a terítő...!
Halvány vagy, szép liliomszál,
Halványabb a liliomnál!
Sirva menvén ki utána,
Az özvegy s a falu lánya:
Harmadnapra temették el,
Érzékeny szép gyász-beszéddel:
Merész próba férfi tiszte;
A virágon harmat reszket...
Szerény, gyöngéd nőiesség
Legyen dísze élteteknek!
Legyek én intő példátok,
Ki korán a sírba szállok!
1854
Tompa Mihály - A BOJTÁR. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:08:55
Itt van a viradat, már a nap is támad,
Hetyke juhász-bojtár tereli a nyájat;
Legelőre hajtja: sih te, bordás, kajla!
A vén számadó meg széjjelnéz az égen,
És beszél valamit, de a beszédében
Csak ennyit hallani: lesz még ma valami!
Ugyan már mi lenne? a kend esze hol jár?
Förmed az öregre hetyke juhász-bojtár;
Vagy azt se látja még: olyan tiszta az ég?
Látom fiú, látom! még többet is látok...
Nincs még a szememen hál' Istennek hályog;
De -! csak ne hajts messze, mert igy jösz meg este.
S mikor azt mondta: igy, az ujját mutatta;
De szűrit a bojtár vállán összekapta,
És ment nagy durcásan, a nyájnak nyomában.
Lassan felszáll a köd, a szellő is hallgat,
A tavaszi pázsit gyenge, mint a harmat;
Legelészik a nyáj; - a bojtár furulyál.
Lehever a gyepre, aztán azt gondolja:
Ejh, beh arany idő! s lám a vén bolondja
Azt birta mondani: lesz még ma valami!
Elmegyen a jószág, ha van ki eressze;
Fogadj szót, ne bocsásd azt a nyájat messze!
Távol a karámod, hátha majd megbánod...
De hisz jó idő van! csak aztán ne volna
Tavaszi időnek jó kedve csalóka!
De ha reggel fénylik: zimankó lesz délig.
Most is elérkezett, délután jóllehet;
Nagy fekete felhők fogják el az eget,
S jön nagy sebességgel, havas eső széllel.
Földre sütött fővel a nyáj összefordul;
Csak néha ugrik ki egy-egy a csoportbul,
S futtában eltévedt fia után béget.
A bojtár felhuzza fejére a szűrit,
És leguggol mig a pogány idő szűnik;
Be szörnyü fergeteg...! hátha ott kin reked!?
S ugy lett. A fergeteg elébb meg nem állott,
Mig el nem gyalázta végkép a jószágot;
És akkor kifárad... Bojtár! hol a nyájad?
Körülnéz a fiu: mind ott áll a lábán,
De nincs benne élő, csak egy szopos bárány;
Mind az egész falka, megdögölve, fagyva!
Felkapja a bojtár a bárányt: a hideg
Ha már megvette, ez az egy is minek?
És két izmos karján magasan feltartván,
Kiálta, mig merőn az ég felé nézett:
Isten! ha elvetted immár az ebédet,
Ez is itt van! nohát, vedd el a vacsorát!
Több szó, se jó se rosz, nem hallatszott tőle,
És a bárányt többé nem tette a földre,
Mivel mind a kettő lett bálvány, hideg kő.
Jövén a számadó esti szürkületben:
Azt hitte a jámbor, élnek mind a ketten, -
Tarthatd azt a bárányt... kin állsz véle boszút...?
Jobb lesz, ha haza jösz! - de az meg se mozdúlt.

1853
Tompa Mihály - RÉTEL PATAKJA. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:08:15
Jöve magyaroknak
Elszakadott ága,
Jó szerencse hozta
Ebbe az országba.
A Tisza s Bodrog közt
Nagy vitézlő népek
Megtelepedének.
Mint a nyárfa, ahol
Szereti a földet,
Gyököt ver, ágat hajt,
S nő amig csak nőhet:
Magyarságnak fája
A boldog vidékben
Bokrosodik szépen.
És mellette nyulánk
Ideges fiaknak:
Mint a teljes bimbó,
Szép szüzek fakadnak.
Szemlélvén a vezér
E dús nemzedéket,
Örömet s bút érzett.
Maholnap népemnek
Bizony szük lesz e tér!
De megnyugodt ebben:
Kirajzik, ha nem fér;
S ha élek, tán én is
Egykor otthon alszom
Távol Dunaparton.
S nyugot felé nézvén
Hősi melle tágul;
Megszólit egy vitézt
Vitézek sokábul:
Eredj követképen
Tótoknak földére!
Tőlük földet kérve.
Ne kivánj most sokat,
Kérd csak a Sajóig;
Ha megadják: velök
Frigyet kötünk holtig.
Mit tapasztalsz pedig,
Vitéz szolgám, Rétel:
Hozd meg és beszéld el!
Elment s vissza nem tért
Elég nap multára;
Követét a vezér
Mind hiába várta;
Arra neki mordul
S népével legottan
Tótok földén toppan.
Küldöttem jó szivvel
Követet hozzátok;
Ki ha meg nem kerül:
Majd megsiratjátok!
Tótok fejdelmének
Keserün megbánja
Népe, tartománya!
Azok megrémülnek
Élitől a szónak;
De mentik magokat
S erősen szabódnak:
Bizony, hogy nem láttuk,
Nem beszéltünk véle,
Magyarok vezére!
Ennyi volt a beszéd,
A két fél beszéde;
Azután a kard szólt
A hősek kezébe;
Tótok hadát, népét
Magyarok elsöprik...
- Tudjátok a többit.
Rételnek pediglen
Se híre, se hamva;
Mert ahogy elindult
S ment sebes vágtatva:
Halálos veszélybe
Hozta egy boszorkány,
Boszankodván dolgán.
- Igy mondá ugyanis
Tótok fejedelme:
Ha ki magyarból a
Határon átkelne,
Erővel, fortéllyal
Mind elveszessétek...
Jót mondok én néktek' -
S leguggol boszorkány:
Nagy fekete holló;
Hogy mikor felreppen,
Megugorjék a ló;
S lováról leveszvén,
Menten nyakát szegje
Magyarok követje.
Aztán, mint az orsót
Nyomta sarkát földre;
S forgott, mig forgó szél
Nem támadt belőle;
Akkor oszlopával
Lóra, lovagra dőlt,
Leverni mindkettőt.
De a ló nem bokros,
Hogy megugrott volna;
S forgószél nem erős
Őt levenni róla;
Csupán a por ragadt
Rétel szakállára,
Ennyi volt a kára.
Patak szélin ül meg
Most az ördögborda;
Ott terem, akit vár,
Mert azt villám hordta;
Hős mond: az átjáró
Hol van itt, anyókám?
S amaz felel, szólván:
Kettő az átjáró...
Ezen itt a bátrak,
Amazon pediglen
A félénkek járnak.
Balkézre közelebb,
Jobbkézre hamarabb...
Ki milyen, arra csap!
Neki-ugrat Rétel
Baltul a folyamnak,
Holott gonosz örvény
Tekergési vannak;
A rút boszorkánynak
Abban kedve telvén,
Mint vergődik a mén,
Mely rúg, vág, hogy lába
Nem talál keményet;
S midőn keményet ér:
Nem jó a fejének.
Felütődik egyszer
Sisakja hegyével
S oda-vesz hős Rétel.
Haragos is, bús is
Magyarok vezére:
Nem lelvén elsikkadt
Kedves emberére.
Se hire, se hamva...
Csak a lónyom látszik
A viznek habjáig.
És Rétel patakja
A viz neve lészen;
És Rétel fiáé
A vizig egészen.
Mi cseng-bong, mi vinnyog
Nagy késő éjjel itt...?
- Rétel lova nyerit.

1853
Tompa Mihály - CSALÁN. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:07:41
Kert virági illatozva nyitnak, -
Kellemöknek, ifjú bájaiknak
A mezőkön régen híre szárnyal...
S házasodni jött az Árvalányhaj.
Büszke, délceg a mezők lovagja,
Bokrétáját a szél hajtogatja;
És örömmel várják a virágok:
Midőn lészen lánynézőbe nálok.
Fürge komló kisérője, társa. -
És a kertig érnek nem sokára;
Bölcs tanácsért szállnak a csalánhoz,
Mely a kerttel ösmerős közelrül;
Árvalányhaj a szerint határoz:
Kit kérjen meg a virágseregbül.
Míg ügyéről délceg árvalányhaj
Biztosan beszélget a csalánnal;
Kandi komló felhág a sövényre,
Kert virágit sorrul sorra nézve.
Ittasan jár köztök pillanatja,
Mindenik szépsége elragadja, -
S akit ő mond, ajánl a sövényen:
A csalán megjegyzést arra tészen.
A mezőnek van virága annyi!
Jobb lett volna néked ott maradni...
A szabad természet nyilt ölérül
Egyszerű virágot venni nőül.
Oh, a kert virági bájosabbak!
De ne válassz közűlök magadnak!
Mert a szép arc s a kacér mosolyban,
Hűtelenség s késő bánalom van.
S kit a komló dicsér a sövényen,
Mind lefesti a csalán sötéten:
Büszke, szép a rózsa, azt ne válaszd!
Változékony s rád gyötrelmet áraszt;
Kebleden csügg, rajtad csókja lángol,
S szíve, vágya, gondolatja távol!
Ajka csábit és tüskéje vérez...
Mennyi gyász van már kötve nevéhez!
Kék iringó, megszédítve bája,
A világot elátkozva járja.
Hány virágnak szíve, nyugodalma,
Boldogsága odalett miatta!
Ilyen ő, a bájos büszke rózsa...!
S talpig ködfátyolba burkolózva,
Holdvilágos, csillagfényes éjjel
Jár szerelmes kalandokra széjjel!
A szegfűt is elkerüld, tanácslom;
Nincs mit kapni e szegény virágon!
A gyönyörrel túllakásig élve
Keble puszta, halva van kedélye;
Nincs mi búra, nincs mi kedvre hijja:
Önmagának terhe, átka, kinja.
Hagyj békét a szende ibolyának!
Nagyravágyás, képzelgési álmak
A betegség, mely kinozza őtet;
Igy mereng el: bár csak rózsa volna!
Vagy magasra felfutó folyóka...
S fehérliljom arcot mért nem ölthet...
Ilyen álmak látogatva titkon:
Lelke néked sohsem lenne itthon.
Az árvácska szép, de nőd ne légyen:
Mert unalmas, fájós, érzelékeny...
Búsan ködlik elborult kedélye,
Nincs sugára s nyájas tiszta kékje,
Sem víg, sem bús: egyik bárha volna!
Ház, amelynek mind kihalt lakója.
Rozmarint, e tudós asszonyságot
Elkerüld, amennyiről belátod!
Bölcsek, újak, szélesek beszédi,
És azt senki, még maga sem érti.
Naplójában sok van a rováson
E megromlott ember- és világrul...
És az élet ugy kikapja tőle,
Hogy ki hallja, fut, ha el nem ájul.
Elkerüld amennyiről belátod,
Rozmarint, e tudós asszonyságot!
Elég a harangvirágra ennyi:
Nem jut szóhoz közelébe senki;
Ő beszél... beszél... forogva nyelve,
Mint lapát a szó-árt partra verve.
Ami hír jut e jó hirharanghoz:
Véle tüskét bokrot béharangoz. -
Ne nyulj hozzám, ő szegény, holdjáró;
Csupa szellem, csupa finom áh! oh!!
S bazsarózsa majd kicsattan képben:
Egészséges! meg fog hizni szépen!
Hűtelen virág a felfutóka...
A szép hajnal többet tudna róla;
A liljomok négy testvér-családja:
Egymás ellen támadt fel csatára;
Nagy hibája a kis délikének:
Hogy álmából csak déltájban ébred.
A pipacs pompázik más mezében;
Még az is csak állna rajta szépen!!
Mit beszéljek a jó tulipánrul...?
Pézsma, nárcis petrezselmet árul.
Mályva, izsóp, ciprus, menta, zsálya,
Szépséges virágok egyremásra!
-
A csalán a rágalomhoz értett,
És elszólva annyi kerti szépet:
Árvalányhaj e galád beszédre,
A szabad mezőre visszatére.
S agglegény maradt a rét lovagja,
Bokrétáját a szél hajtogatja.
-
Megszeretvén komló a sövényen,
Rá se gondol hogy még visszatérjen;
Szép virágok szép szemébe nézve,
Beljebb menni nem jut ő eszébe!
Nincsen egy perc, hogy a kertbe nem les,
Tiz virágba, százba is szerelmes...
Rámosolygnak... intenek... nem érti,
Boldog, aki látással beéri!
-
A csalánt, a megsértett virágok
Megátkozván: megfogá az átok.
Ki hozzá nyúl, össze-csípi, marja,
A világtól megvetésnek adva:
A belend s az űröm közt sötéten,
Ott kinlódik a sövény tövében.
1853
Tompa Mihály - VIRÁGREGE. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:07:02
Gonddal ápolt kerti ágyban
Két virág állt egymás mellett;
Azt kevéllyé tette ékes
Szirma és a karcsu termet;
Ezt övedzi egyszerűség,
Ajkán csókot nem szed a
Kert kalandozó lepéje,
Ez a kisded rezeda!
És szól büszkén amaz, a szép:
Mért vonulsz így ide mellém?
Tán szinetlen, árva voltod
Szépségemmel hogy emelném!?
Ah szegény gyom, menj el innét!
A sövény alatt helyed, -
Kellemem csak árt neked, ha
Összemér a szem veled!
Mig ekkép szólt, - s rezedácskát
Bántá a szó, melyet mondott:
Nő az árnyék, hűsül a lég,
S harmat lep be füvet, lombot;
Hazasiet a madárka, -
Eljön és elmén az est;
Majd az éj a földön mindent
Egy, sötétlő szinre fest.
Ki jár még a kerti úton
Fel s alá a csendes éjben?
Kertészlánykát, szép menyasszonyt
Édes bánat tartja ébren:
Virágitól, kiket ápolt,
Holnap végkép elszakad...
Azért tartja köztök ébren
Ez a fájó gondolat.
Elfedett az éj, virágim!
Mégis tudlak, mégis látlak!
Felém búsan hajladoztok,
Liliomok, rózsaágak!
És az édes bűvös illat,
Mely bucsúkép rám lehel:
Jácint, szegfű s rezedák, hű
Kelyhetekből terjed el.
Uj, uj keccsel gazdagulva,
Későn légyen hervadástok!
Édes lesz a messzeségből
Visszagondolhatni rátok!
Ti adátok életemnek
Boldogságot, örömet!
S koszorumban kisérőül
Csupán egy-két szál követ!
Hallja a kevély virág ezt,
És mit olyan mélyen fájlal:
Hogy csak őt feledte a lány,
Nem emlitvén más virággal!
S reggel, szégyen- és haragtól
Színe halvány, kelyhe dúlt:
Rózsa-, liliom- s rezedából
Köt a mátka koszorút!
Ki bálványa volt magának,
- Mást körülte föl se vévén -
E mellőzés mély sebet vág
A virágon s büszkeségén;
Ingerült és zúgolódik,
Mint a sértett gőg szokott,
Végre a zajgással, ilyen
Feddő szóra ád okot:
Mely rajtad nyil, szirmod ékes,
Hanem ez csak külső érdem;
Illatod nincs! - s nagyra vágynál
A virágok seregében?!
Azért, hogy nincs dús virága,
Színe hamvas, színe zöld:
Zsálya, izsóp, rozmarinnak
A földig hajtsd büszke főd!
A virágnak lelke: illat,
Mely szabadon árad széjjel,
Mig rabúl a földhöz kötve
Szirom és lomb, gyökerével!
Szirom és lomb hervadandó...!
S az a virág alig élt,
Melynek meg nem hosszabbítja
A jó illat életét!
A virág a feddő szóra
Még búsabb lesz, nincs mit várjon...
Oldalán a nyiló rózsák
Függnek vékony inda-szálon;
S ha illetik, megtartóját
Széjjel-rugva eleve, -
Nem vágy élni, szaporodni, -
Ne nyulj hozzám a neve.
Csak az ágyak szélén állong
A virágok dus kertében;
Most is hallja a kemény szót:
Külső szépség nem nagy érdem!
Fejed mályva s rezedának
A földig meghajthatod!
Mert mit ér a dús szin rajtad,
Ha hiányzik illatod!?
1853
Tompa Mihály - CIPRUS. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:06:26
Kiket titkos remény
Sugalma más tájakra csal:
A kertet elhagyák,
Égerfa, ciprus és fagyal.
Előttök hármas ut...
Vajon melyikre térjenek!
S a hármas út fején,
Imígyen szólnak a felek:
Én, monda a fagyal,
A bérc felé szándékozom,
Hol szabadság lakik,
A járhatatlan ormokon.
Ott zöldel a fenyő,
S hatalmas tölgyek ágai
Ott mernek a vihar
Dühével szembeszállani.
Az éger folytatá:
Folyó mellett lesz lakhelyem,
Folyam hullámiban
Virító arcom nézhetem.
Ott hűvös hab locsol,
A nyárfa ott nevelkedik:
Szép koronás fejét
Fölemelvén a fellegig.
A ciprus igy beszélt:
Hiúság bántja lelketek!
Én a víz partira
S a bérc ormára nem megyek!
A kertben dús virág
Borít el ágat és bogot, -
Onnét kiköltözém,
Mert a ciprus nem boldog ott.
Miért választanám
A boldog, a magas helyet?
A fenyves egyre zöld,
A nyárfa tapsol és nevet...
Gyönyört nem ismerek...
A fájdalom velem rokon;
Legjobb lesz énnekem;
A temetőn, sirhalmokon.
S ha lesz boldogtalan,
Kit senki nem szán, nem sirat;
Reá borúlok én...
Sirjára hajtva ágimat!
1853
Tompa Mihály - KIRÁLYVIRÁG. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:06:02
Midőn leszáll a csendes éj
És minden élő elpihen:
Egy titkos, láthatlan világ
Van ébren néma csendiben.
Lágyan susog a levegő...
Megrendül a tavon a hab;
Ott szellemek suhannak át,
Itt viztündérek játszanak.
Bolyongnak a kisértetek...
Sirjából a lidérc kikél:
Száz Rémke futkos, birkozik
Az éjnek csillagfényinél.
A lég finom, vékony ködén
Táncolva lejt a villipár;
Elhagyja a virág helyét
S a kertben látogatni jár.
Midőn leszáll a csendes éj
És minden élő elpihen:
Egy titkos, láthatlan világ
Van ébren néma csendiben.
-
A kert ifjú virági közt
Búbánattal jár a király;
A többi csak úgy örül, enyelg...
Csak ő, kinek mulatni fáj!
És felkiált: mi haszna, hogy
E szép népen uralkodom:
Ha szívem egyhez sem köti
Közel viszony, hőbb vonzalom!
Ah, mennyi szép virág! gyönyört
Mosolyganak rám ajkai!
Előttem kedves mindenik:
De - nem tudok választani!
Ki légyen nőm? ki ossza meg
Királyi székemet velem?
Ez a kérdés, ez a kétség
Terem gyötrelmet lelkemen!
Igy a király... s jön egy virág,
Olyan sugár, olyan deli...
Fejével int üdvözletet,
De arcát ködfátyol fedi.
S szól a király, kit érdekel
Az ösmeretlen szép virág:
Ki vagy, ki vagy...? s ha megvirad:
Mi jelről ösmerek reád?
És meghajolva nyájasan,
A szépnek ajka nem felel;
De megcsókolja a királyt
S az éj ködében tűnik el.
Kérd a király... s kérdésire
Nem tud felelni senki sem:
A csókot érzi ajakán
Oly égetőn, oly édesen...!
Elveszti álmát, nyugta nincs,
A sziv titkon, de már szeret...
Akkor meglátja ajakán
Ezen titokteljes jegyet:
1853
Tompa Mihály - AIAIA. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:05:33
Okát gyanítja a király...
S országa tisztes bölcsei
Találgatják a jegyeket, -
De nem tudják megfejteni.
Kinek csókjától támadott:
Ki volt, ki volt? és merre tűnt?
Ő legjobban megfejtené
Ez öt titokteljes betűt!
S most udvarával a király
Gyorsan a jósfűhöz megyen,
Ki a kigyótanyán lakik
Szakadékos, sziklás helyen.
Árnyékfűvel, ködvirággal
Van elborulva udvara, -
És a király kérdésire
Ily értelmű választ ada:
Minden betű egy szót jelent,
Mert öt betü arád neve,
S ha visszásan értelmezed:
Ugy is csak egyre mégy vele!
Arádnak Igéző Arca Illatos Ajka.
Ajka Illatos Arca Igéző Arádnak.
Ebből megösmerhetd, ki ő,
Ki ajkadra csókot nyomott?
- Melyből születtek a jegyek -
És ő legyen menyasszonyod!
A rózsa, rózsa lesz arád!
Kiálta a virágsereg;
S bájos királynéjok körűl
Hódolattal sereglenek,
A szép rózsa pirulva áll...
De a királynak melegen
Égett ajkán az éji csók,
És szivében a szerelem...
S szép hitvesével boldogul
Él a királyvirág, pedig
Mi övé volt, a hatalom,
Azzal már nem dicsekhetik:
Homályt borít a rózsa rá...
Amely ül a szép homlokon:
A báj parancsol, elragad...
S elébe hódolatra von.
Övé az ország s hatalom,
A virágnép őt tiszteli;
Feledve a királyvirág...
Csupán a név maradt neki!
1853
Tompa Mihály - A FAGYÖNGY. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:05:06
Viola mond felsohajtva:
Nem jól bántam véle mégis,
A szegény perpétuellel!
Hű szerelmét megvetettem,
Eltaszitván őt magamtól!
Lész-e aki így szeressen:
Ilyen hévvel, ilyen híven?!
S kiválasztván két virágot:
Követségül, nagy titokban
Küldi a perpétuelhez,
Nyájas édes izenettel,
Mely megbánást rejt magában,
Megbánással hő szerelmet.
S két követ ha küldetését
Végzi híven, végzi titkon,
És jó választ hozva jő meg
A virágtól, messze földről:
Fényes és dús lesz jutalma!
Elindul a két virágszál,
S menve menve, mendegélve:
Érnek cifra úri kertet;
Alig mernek benne járni,
Szólni épen nem merészek
Ösmeretlen sok virág közt,
Melyeket szült idegen föld
És takargat ápoló gond,
Hogy a drága dudva nőjön!
Érnek tágas rónaságot,
Hol meghajlik a kalászfő;
S ha szellő jár a mezőkön:
Habzik, úsz az árvalányhaj.
Délibáb a láthatáron.
Járnak ingó lápok hidján,
Szólnak a bús égerfához:
Ösmerkednek a tavaknak
Tarka-barka gyermekével;
A karcsú sásliljom ott nő,
S fehér nimfa hóarcával.
Érnek halmot, bércet, erdőt,
És tájékin föltalálják:
Az illatdús gyöngyvirágot,
Szép, szelidke ibolyácskát,
A kegyetlen vad hunyorral.
És amint megy két virágszál:
- A magas fák közt haladván, -
Pihenjünk meg! monda egyik.
Megpihentek; - monda aztán:
Bejártunk már annyi földet...
Gyönge társam! vajh ki tudja:
Végeződni hol fog útunk!?
Látod-é ezt a magas fát?
Nosza hágj fel rája gyorsan!
- Könnyü lesz az néked! úgyis
Indaféle a családod, -
S nézd meg: a hely, merre tartunk,
Közel, avagy messze van még?
És miképen ez tanácslá:
Az a sugár fára kúszik,
Föl, föl a zöld gyenge ágra,
Mely van a fa koronáján,
Melyen hintáz a madárka,
Mit a szellő is megingat,
Harmatcsepp is terheűl van;
S gyönge testét a virágnak
Birja könnyen, tartja kedvvel,
Édes kéjt sziv illatából,
Szerelmes lesz ölelésin!
S a virág, mig elmerülve
A kilátás gyönyörében,
Némán bámul a magasban:
Gonoszt gondol társa itt lenn,
Nehány szócskát vinni, hozni:
Mi szükség van két követre...?
S az eljárás dús jutalma
Nem jobb lesz-e egymagamnak,
Mint amazzal megfelezve!?
Gonoszt gondol s végrehajtja:
Földre szállni a magasból
Hogy ne tudjon s vesszen ott el:
Kettévágja társa lábát!
- A virágnak lába a gyök. -
S fájdalmában összerándul
Fent az érző, véres inda
Szakadt hurként egy csomóba.
És mond a fa a virágnak:
A jó földtől elszakitva,
Rád keserves hervadás vár!
De ne halj meg, élj... virulj itt...!
Ágad ágaimmal, élted
Életemmel forrjon össze;
Vérem legyen a te véred,
Vénülésem ifjuságod!
Légy a fának dísze, gyöngye!
-
Viola vár, hasztalan vár;
Két virágszál vissza nem tér;
Sorsukat, mely van titokban
A virágok népe közt, csak
Az erdőség fája tudja,
Melynek ágán a fagyöngy függ,
És alatta gomba támad,
Színes, mérges és veszendő.

1853
Tompa Mihály - PERPÉTUEL. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:04:35
Bús virágán a perpétuelnek
Titkos vágyak sohajtási kelnek;
A sohajtás száll a violához...
S vissza, fájó meg nem hallgatást hoz.
Szerelemmel néz a szép virágra,
De ez hideg, mellőző iránta!
S hogy előtte bős lelkét kitöltse:
Három követ mégyen végre tőle,
Kik háromszor meghajolva mélyen,
Violához igy szólnak nevében:
Folyóka:
Amióta láttalak,
Álmam, nyugtom elveszett...
Ah, hallgass meg... vagy ha nem:
Vedd el e bús életet!
Ákácvirág:
Lelkemben az érzelem
Tiszta, fényes, mint a hó;
S nem tudom kimondani,
Mily forró, mily lángoló...!
Örökzöld:
Mi a válasz...? ajakad
Még ne, ah ne mondja ki...!
A reménnyel szívemet
Engedd még ámítani!
Hallja mindezt a kert violája,
De kitérő választ adva rája:
Gyötrelmére perpétuelnek
A virágok búsan visszamennek.
Több sikerrel mégis aki járjon:
Követségbe mégyen ujra három,
Kik előtte meghajolva mélyen,
Szólnak a bús szerető nevében:
Kalász:
Érted égek, szép virág!
Ah, tekints rám nyájasan...
Szivemben a szerelem,
Hervadhatatlan mint magam!
Jázmin:
Boldogits, ah boldogits...
Ne légy olyan idegen:
Egy füzérbe fonjon az
Édes boldog szerelem!
Istenfa:
Ha tudnád mit szenvedek...
Gyötrő kétség habja hány!
Szivemben a bú lakik...
Arcom könyűs, halovány!
?Nem szeretlek... nem foglak szeretni!?
A kegyetlen válasz ennyi.
És utószor a kevély virágnál:
Megjelen még három bús virágszál,
Kik előtte meghajolva mélyen,
Igy beszélnek küldőjük nevében:
Havasi rózsa:
Puszta lett a szép virág...
Messze szállott a remény...!
Csillag és hold nem ragyog
A csalódás éjjelén!
Szomoru fűz:
E kebelben nem maradt
Csak a gyilkos fájdalom;
Mégis aki adta ezt:
Áldanom kell, áldanom!
Gyopár:
Végem eljött... örökre
Hervadatlan maradok!
Hű szerelmem tart meg úgy...
Isten hozzád... meghalok!
Útra kelvén a követ-virágok:
Néz sokáig viola utánok;
Jobb szeszélyben, bánni kezdé tettét,
S várja: hogy jön tán még egy követség!
Ah, de nem jön, - nincsen aki küldjön...
Hol meleg sziv sohajtási keltek:
A kebel s ajk megszáradva állnak...
Lelke elszállt a perpétuelnek!
1853
Tompa Mihály - KÉK IRINGÓ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:03:58
Szerelem! éltünk napvilága...!
Szivünknek kéjes kínos álma!
Feneketlen bübájos örvény...
A mennyből gyujtó tűz, ölő fény!
Boldogságodnál, ami által
A halandó az égbe szárnyal,
Melyek sötét pokolba dobnak:
Gyötrelmeid csupán nagyobbak!
Két szép virág: iringó s a kék
Liljom, egymást régen szerették;
A föld szinén zengő tavasz van...
Ifjuság, élet a tavaszban!
Kik a liljom körűl virulnak:
A kert virági szépek, dúsak.
S iringó gyakran látva őket,
Lelkén ábrándképek szövődnek...
S ki oly feltűnő szinre, bájra:
Leginkább a rózsát csudálja;
És álmában is, napfelköltig
Csak a rózsával tépelődik.
A kék liljom gyöngéd szerelme
Nem költi boldog érzelemre,
Derűlt nyájaskodási annak:
Kelletlennek s terhére vannak.
Mert ilyen a szív...! boldogság van
Meleg keblével birtokában:
S keresni azt, egy kába álom
Hurcolja messze puszta tájon.
A vágy a szívben rejtve mélyen.
Mint a gyökér a föld ölében;
És bár sokáig ottmarad: - majd
Kibúvik onnan s lombokat hajt.
Szeretvén a kacér virágot:
Iringó a rózsához vágyott;
És lángoló vak szenvedélye,
Tüskés karjába vitte végre.
Az esthajnal szelid világa
Ellobbanván: az éj beálla.
Iringó s rózsa a nagy éjben
Kéj-mámorban valának ébren...
S az éj rövid volt... a gyönyörben
Gyors szárnyakon az óra röppen;
Az ég már szürkült támadatrúl,
Hogy a kalandor visszafordúl.
És a virágágyat beérvén:
Hol a liljom szenderge békén,
Rengvén a lágy hajnalszellőben...
Kebléhez szoritá erősen.
Nem azért, hogy tán még szerette,
Csak szilaj tüzben gyúlt ki kedve,
Hogy amely fonnyasztá éltét:
Szerelme, vágya boldog célt ért.
Hogy lázasan keblére zárta,
Felébredt megcsalt hű virága,
Sikoltás hangzott gyönge ajkán...
S iringó - holtat tarta karján!
És a kalandor küzd magával:
Mi történt itt? miért? ki által?
És merően a holtra bámúl...
Hogy választ nyerjen ő magátúl.
De most mindent tud! - karja, keble
Szúró tüskével van belepve...!
A tiltott kéjelgés ölérűl
Hozá gyilkos, gyötrő emlékűl!
Hűtlen sziven nő szúró tüske.
A liljom keble általütve...!
S a gyilkos, szive vérét kéken
Magán hordozza életében.
Sőt midőn már kóró, kiszárad:
Befutván a sik puszta tájat,
Hol a szél holtan űzi hajtja...
A kék vér és a tüske, rajta.
A sirnál mindent elfelejtünk,
Mi kéjt, vagy kint adott az élet;
Csak a szerelemnek nincs vége,
Sugárzó, vagy setét emléke,
A más világon is kisérget!
1853
Tompa Mihály - NEFELEJTS. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:03:21
Szállj le, szállj le, csendes éj!
Alszik a föld, álma mély...
Andalító félhomály
Leng a hold sugárinál.
Hallja a nyugvó csalit
Fülmiléje hangjait;
S ugy tetszik, ha felkele,
Hogy csak álmodott vele.
Lassan reppenj, éji szél,
Míg szerelmed álma von!
A harmat születni fél,
Reszkető falombokon!
A virágok nappala
Csillagfénynél felderűl,
Alszik a föld, meghala...
Mi vagyunk fenn egyedűl!
Lágyan lejt a hallgatag
Éji tájon a patak;
Könnyü, titkos szellemek
Csapnak át a hab felett.
Jertek, jertek fördeni,
Rét virágzó hölgyei!
Rózsa, liljom, gyöngyvirág,
Nefelejtsek, ibolyák!
S a virágzó gyönge nép
A patakba félve lép...
S fördik... fördik hűsiben,
Bájosan, szemérmesen.
S melyet annyi kar, kebel
Bűvösen érint, ölel:
Szerelmes lesz a patak...
S egy virágot elragad.
Gyorsan észrevétlenűl,
Kapta el a többitűl,
S örömében csengve foly...
Karjain a szép fogoly.
S merre mennek habjai:
Halk sohajtást hallani...
Míg a szép virág-sereg,
Vesztett társán kesereg.
Felkutatva fű, bokor:
De a virág nincs sehol!
S ah, gyorsabb a csermelye,
Mint hogy futhassanak vele!
Nefelejtsnek búja nagy...
Szép virágom, merre vagy!?
A hab elvitt, édesem...
Látlak-e, vagy sohasem!?
És keservében megáll
A pataknak partinál;
Kérve kéri gyors vizét:
Hozza vissza kedvesét!
De az gyorsan fut, csereg...
A lefolyt hab tér-e meg?
Eltünt boldog óra, ha
Jön-e vissza valaha!?
A nefelejts, lakhelyet
Választ a bús part felett.
Nem tud ő felejteni...
Kék szemének könyei
A gyorsan futó patak
Hullámába omlanak. -

1853
Tompa Mihály - KOLOKÁN. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:02:50
Szép volt a kolokán terebély rózsája,
A nádas vidéke büszke volt reája;
Ha kinyílt fejét a hullámon ringatta:
A hideg habok is hevültek alatta.
Hogy a habkirály s a nádas-tündér neje
A víz tükrén által egymásba szerete:
A szárcsa lett köztök a szerelmi posta,
Az üzeneteket titkon vitte, hozta.
Azok közt, kik hozzá szépet tenni jártak,
Igy szólt a kolokán egyszer a szárcsának:
'Mennyit rimánkodtál, hogy adjak egy csókot...
Ha ujságot mondasz, most lesz benne módod.'
Aki a vizeknek mélységeit járja,
Megőrűle ennek a kéjelgő szárcsa;
Szólt megelőzőleg: ?legyen kivánságod,
Ami tőlem telik, teljesülve látod!
Engedd hát szép virág! megcsókolni képed,
S én egy nagy titokba avatlak be téged...!?
S elmondja a madár a szép kolokánnak,
A két szerelmes közt a dolgok hogy állnak.
...?Akkor lassan feljő a habok királya
S a tündérasszony már a víz felett várja;
Felébredvén pedig a nádas tündére,
Akad szép nejének csak a hült helyére...?
Szép kolokán-virág, a felelet helyett
Megadta a csókot, s jóizűn nevetett, -
És mond, hogy elbukott a szárcsa a mélybe:
'No ez szép kis kaland, s még szebb lesz a vége!
Hogy a vízkirállyal megszökik asszonyom,
A férjének talán meg kéne mondanom...
Nem szenvedne annyit, bár nem lenne boldog,
De... szép mulatság lesz... igy hát még se szólok!'
Mit a szárcsa mondott, megtörtént csakugyan.
A szép tündérasszony örökre odavan!
Fájdalma iszonyú a nádas urának,
Kit a rét virági csüggedt fővel szánnak.
Hanem volt olyan is, ki rajta nevetett,
És mulatságosnak tartá az esetet;
Mivel most járt el a kolokán nyelve,
S a dologgal a tó, a rét el volt telve.
S mit a nádas ura tarta mély titokban,
- Hogy szivét gúny, szégyen ne vérezze jobban, -
A rut csacska virág mindazt elbeszéli:
Ez s ez a hölgy-rablás titka, körülményi.
Csak nagy későn jutott a tündér fülébe,
Hogy széltiben tudja titkát a tó népe;
És nem birt nyomára jönni, hogy ki által
Mulatja magát a közhir fájdalmával?
De a hűtlen hölgyet kétsége, bánata
Vizi liliommá midőn változtatta:
Melyek a csalásban részt vettek egyképen:
Szárcsa és Kolokán bünhödtek keményen.
Amannak, ki volt a bűnösök postája,
Sütteték nagy szégyen-bélyeg homlokára,
S mely nem akkor beszélt, mikor kellett volna,
Meglakolt érte a kolokán-rózsa.
Elveszett illata, elveszett virága,
Szine vagy setét-zöld, vagy halavány-sárga;
Mint a fürész éle, olyan lett levele
S nem szólhat, - mert magát hasgatja meg vele.
Szégyenében lakik a vizek fenekén,
Csak néha bukkan fel: virítás idején;
Megutált, megvetett. Fürész-nyelve pedig
Akképen élesűl, amikép vénhedik.
1853
Tompa Mihály - GYÖNGYHIM. (Beküldő: VENDÉG)
2015-11-19 09:02:16
Gyöngyhim s démutka egy mosolygó
Réten virultanak;
Szerették egymást, - fájdalom, hogy
Köztök folyt a patak!
Egymást ölelni, még az éjnek
Óráin sem lehet...
Egymásnak a két bús szerelmes
Hő vággyal integet.
Mit ér az élet ifjusága?
Mit ér a hő kebel,
Ha vágy és szenvedély tüzében
Magát emészti fel...?
Mi haszna van megrakva gyönggyel
Nyilt kelyhem gazdagon:
Ha mindazt én, kedves virágom,
Reád nem rakhatom!?
Sohajtott a gyöngyhim s leejté
Bús hervatag fejét...
Tavasz van, fényes és virágos
De néki zord, setét.
Fátyolka, a rét zöld vidékin
Ki vígan szálldogált,
Hallá a szót, és látta a jó
Szerelmes bánatát.
S imígy szólítá meg: ha azzal
Enyhíted kínodat:
Van mód, hogy kebled gyöngyeit szép
Kedvesednek od'add!
Én azzal könnyen átrepűlök
A zúgó patakon,
S ajándokod, szerelmesednek
Nyakába aggatom.
Örült a gyöngyhim s általadta
Sziromja gyöngyeit,
Miket fátyolka, a pataknak
Könnyen repűlve, vitt.
A jó virág nézett utána,
És szíve reszketett:
Mi szép lesz ő! ah mintha látnám
A kedves gyermeket!
Fátyolka szállt... szállt, - és alatta
Volt épen a patak:
Midőn a gyöngyök a futamló
Habokba hullanak...
S mint a gyöngy a patak vizében
Gyorsan fenékre mén:
Ugy sülyedt el a két szerelmes
Bú s kétség tengerén.
S a rétnek legszebb két virága
Sárgul idő előtt...
Kedélyökön a bús halálvágy
Sötéten vész erőt.
Egyszer szép, csendes nyári éjen,
Midőn a föld halott,
Hallának - a lég susogva lágyan -
Imilyen szózatot:
Emelkedjék, beteg virágok,
Lelankadt fejetek!
Remény s vágy üdve életünknek...
Ti csak reméljetek!
Addig mienk, mig messze fénylik,
S ha birtokunkba jut:
A boldogság, ez égi fáklya
Már akkor elaludt!
Akarnátok egymás ölében
Láz közt hervadni el:
Mint ifjan élni a sovár kéj
Édes gyötrelmivel!?
S tudnátok a vak szenvedélynek
Karjába vetni mind:
Mi annyi kéjt ad s annyi bűbájt
Szűz arcotokra hint!?
Nem szánnátok a szivnek álmát?
És volna lelketek:
Hogy a pezsgő vágyért, unalmas
Valót cseréljetek!?
Eltelnék a szív a valóval:
De a vágy és remény
Jótékonyan izgatva, üzve áll ott...
Frisen tartja, mint harmat a virágot
A nyárnak idején!
Gyöngyhim s démutka most is a zöld
Réten virítanak;
S hiven szeretnek... mert közöttök
Foly most is a patak.
Ifjan maradt meg kebleikben
A boldog szerelem;
A vágy s remény hüvös harmatja
Locsolva csendesen.
S fátyolka, nagy munkába fárad:
Maig az elesett
Gyöngyöt keresve repdes ottan:
A gyors patak felett.
1853