Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
Tóth Árpád - A TAVASZI SUGÁR... (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:04:30
A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
1918
Tóth Árpád - SZERETNÉK ÁTÖLELNI... (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:03:49
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
1917
Tóth Árpád - MÁR VÉGE... (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:03:28
Már vége, nézd, a messze ég
Fáradt szinekben ég,
Szederjes színre vált a domb,
És árnydarabbá állt a lomb.
A tó, körül sötét keret,
Tragikus tükörré mered.
Ó, megvetem most az utat,
Mely elmegy, vándorol, kutat,
Kígyózik, nyúlik, átoson
Erdőn, falun és városon.
Állj!
Az árnyban magad is árnyra válj!
Nézd, csillogó fénypontokat
Az esti ég hogy bontogat.
1917
Tóth Árpád - ŐSZI SZÁNTÁS (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:03:05
Még hull a nyári fények zafir, rubin, agát
Esője, szinte zeng, de már borús e zengés,
Selyembevont bokákkal borzong már a merengés,
S fájó cimpákkal szívja az elmúlás szagát.
Már oly valószinűtlen, hogy édes volt a nyár,
A déli óra úgy zeng, mint egy bús arany éjfél,
Melyen elénk a Múlt, mint holt, szelíd személy kél,
Mint reszkető kisértet, kit sírja visszavár.
Ó, árva már a lélek, csak fájdalmait érzi,
Mint sugaras álmából feleszmélő beteg,
A szem szétnézni sem mer, a hervatag hegyek
Rőt orma vérontások vad foltjait idézi.
De barna közönyében, se derüje, se gyásza,
Hallgat a völgy ölén a vasfényű ugar,
És várja az ekét, mely gazdag és fukar
Méhét felsebzi újra, zord dacra, ősi nászra.
S ó, ujra verejtékez az emberi Reménység,
E nagy, makacs paraszt, s merőn előre néz,
Lenyomja bús ököllel a zökkenő, nehéz
Vasat, míg nyögve enged a titkos, néma mélység.
Ó, így talán a jobb: ha seb sajgása bánt,
Ne is kötözze halk Múlt, illatos patyolat,
Jaj, áttörhet a vér a lágy kendő alatt -
De áldott a kemény kéz, mely a jövőbe szánt.
Ó, így talán a jobb: mindig új, szent vetések
Zöld sarjadását várni a vak ugar alól,
Míg majd igaz Tavasz pacsirtahangja szól,
S hallgatják arcra rogyva mind-mind a szenvedések.
Ó, így talán a jobb: győz a szivek reménye,
S a Sátán katonája, a rettentő Jelen
Örökre összeomlik egy drága reggelen,
S mellén kialszik véres érmei komor fénye.
1917
Tóth Árpád - EGY RÉGI HÁZ ELŐTT (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:02:38
Nézem a zöld sürűn napfénylő régi házat,
Kéményén kéklő füstje mily kedvesen kereng,
A vénhedt kúria, mint bölcs agg úr mereng,
Ki élte alkonyán szelíden ül s pipázgat.
Itt volna élni jó... nyomom ne is keressék,
Zümmögne a napos nyár, mint sűrü mézü kaptár,
S hallgatna bölcs, fehér csönd, ha télre jár a naptár,
Mint arany ifjuság után ezüst öregség.
Itt lelkem, megpihennél, lennél mint régi ház,
Kék füstként felremegvén merengések sorát,
Szelíddé hamuhodna a bús, belső zsarát,
S küszöbödön nem ülne jajos Jóbként a gyász.
Biztatnád önmagad: lélek, lélek, ne búsulj,
Fáj a világ? feledd el, tagadd meg, ó, akard,
Képzelj magadnak másat az erdőkkel takart
Magányba, szörnyü régit váltson szelíden dús új.
Hisz költő vagy te, látnok, igézz hát drága eszmét,
Vigaszos látomást, szebb földet és eget
Ó, ha nem is ragyogna másnak ma, csak neked,
Jöhet jobb nemzedék, amelynek kincse lesz még.
Dalolj... az ablakok a zengő napba tárva...
Élvezd, hogy lélek vagy te, ki büszkén fellebeg,
Rossz álom mind a többi: a könnyek és sebek,
Rossz álom a duhaj világ, a szörnyü csárda.
A csárda, hol az Ész meleg sugaru mécsét
A részegek leverték, és a pokoli korcsma
Sötétjén fojtogatja a lihegő és korcs Ma
Minden szép Tegnapunkat, mely hit volt és reménység.
Rossz álom mind a szörny, ki szennyben hempereg,
S alacsony homlokán a sohasem elég
Vérontás ősi, vad Káin-bélyege ég.
Ó, hidd: még jönnek új, igaz, jó emberek!
S hidd: áldott a dalod, amelyben az új Ember
Forró, nagy szíve ver, s dobog szét a világba,
Testvéri édes érzést reszketve szét a fákba,
S a dúvad is, ha hallja, szelíd szemmel mereng el...
Hidd, ó, hidd: vár miránk egy szebb lét tiszta orma,
Amelyhez fölemeljük a sok bús földi dolgot,
Emberré lelkesülni és vélünk lenni boldog,
S nincs Gazság, Bűn s Iszony, mely onnan elsodorna...
...Ó, ringass, drága ábránd, füst, lengébb lágy sziromnál.
Kábíts még el, ne szállj, jaj, mert zuhogva jönnek,
Mint iszonyú özönvíz, jaj, jönnek már a könnyek,
S mindent kioltanak. Ó, jaj, mert nem birom már.
1917
Tóth Árpád - ÖRÖK TAVASZBAN JÁRNÉK... (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:02:10
Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szeliden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...
Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dudolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az útakat az árnyék...
Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...
Olvasnék eltünődve, mily titkos, furcsa műszer
A költők tolla, mely amíg betűket rajzol,
A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...
S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgü vegyszer,
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer...
S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra,
Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?
Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
Be keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...
Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem
Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...
Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,
Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, -
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...

1917
Tóth Árpád - SZEPTEMBER (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:01:35
Szúró zaj sír a légben, az utakon, a szél
Arcomba mintha fájó cserepeket söpörne,
Az ég kék fedelét egy zord ütés betörte,
Oly vak fényű az utca, oly baljóslatu mély.
És kinn a fák alatt, ott is valami titkos
Bűn sejlik, szőke lombon rőt foltok éktelenje,
Ó, jaj, véres kezét a síró lombba kente
Valami óriás, valami szörnyü Gyilkos...
Ne menjetek tovább, egy sárga hulla vár fönn,
A tisztáson a Nyár fekszik holtan, hanyatt,
Fejéről elgurult a víg szalmakalap,
S ruhájából komor szagokkal száll a párfőm.
Melléről messze még egy harsány szín ragyog,
Az utolsó virág tán, mit gomblyukába tett,
Vagy tán a tőr nyele, mely gőggel felmered,
És konok smaragd fénye a bús légbe fagyott...
1917
Tóth Árpád - KITÁROM ABLAKOM... (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:00:42
Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.
Így, így, - nem szégyellem a könnyet én
És nem irígylem az erőseket,
Kik megvetik a könnyet könnyedén,
És a legáldottabb csodának tartom,
Mikor a szent szava a sziklaparton
Könnyre lágyította a szirteket.
1916
Tóth Árpád - A FA (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 09:00:14
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tünődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...
1916
Tóth Árpád - OLY MEGHATOTT... (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:59:42
Oly meghatott és csöndes áhitattal
Vonulnak most bús vágyaim elébed,
Mint búcsujárók népe járul halkal
Imádni csodatévő, régi képet.
Zsúfolt, fáradt nép, enyhületre mennek,
Bús ajkukon nagyon csendes szavak,
Árván s tépetten térdeidhez mennek,
Van köztük vérző, lázas, béna, vak,
S letérdepelnek...
Ha egy-egy rím áhitatos csengője csenget.
1916
Tóth Árpád - MÁR ÉJFÉL... (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:59:20
Már éjfél régen elmúlt, már szőke csillagok
Nyugat felé szelíden, álmosan pihenni szállnak, és a vén Halál,
Ki szüntelen arat, az éji bús munkától ő is fáradt már, szegény,
S tudom, csömörrel és ásítozva elfeküdt kissé egy temető hűvös füvébe.
Én is, önmagam Halála, ki szívem ölöm, és aszú és selymes vágyaim
Szomorú őszi rendjét komoran kaszálom,
Most megülök, s nem kell semmi, most a gyötrődés se kell,
Lehajtom a fejem, és mondom: álmodozni volna jó.
Drága, drága valakim, alszol-e, szép, élő és izgató szobor,
Kis, félszeg élet-szertartásaim istennőszobra, alszol-e?
Imáim s fogcsikorgatásaim úrnője, kit sovány, fáradt karom
Égig emel, hogy nékem is legyen az égben valakim,
Tekints le rám, szeretnék most nevetni boldogan s elálmosodni boldogan.
1916
Tóth Árpád - OKTÓBER (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:58:43
A levegő hideg, kék és merev,
S sziszegve metszi éles cirpelés,
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, -
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.
Október. Pompa és szín nincs tovább.
Ó, mikor még arany fény lihegett,
S tömör bíbor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet...
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.
Ősz, fáradt isten! - csendes és unott,
Kinek halavány ujjaid közül
Arany hullt, s már aranyaid unod,
Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Ím hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...
Mért élek én - s boldog mért nem vagyok?
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? - és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...
Ó, ez a vak, szeszélyes földi élet
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak,
S mily sánta mind a beteljesedés...
Ez hát az élet-lecke? - e kevés
Bölcsesség? - ez a lemondó alázat?...
És mégis, míg elnézem csendesen
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
- Kitárja újra reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerűségek napfénye után...
És fáj az elmúlás... mint egykor, régen,
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött:
Szomorkodtak a félbehagyott étkek...
Poharak alján tompa tűz... a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba...
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett...
1916
Tóth Árpád - AZ ÚJ TAVASZRA (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:58:02
Az új tavasz játékos ujja
Rügyet sodort az ághegyen,
S most lágyan enyhe szája fújja,
Hogy szétnyíljék és lomb legyen.
Már bús bivaly ballagva rázza
Igáját, s barnul új barázda,
S peng a pacsirták éneke:
A szíveket is újra vágja,
Már mélyre szántja újra, fájva
A vágy, a vágy, a vén eke...
A szívem kérdem: árva, gyarló
Szív, rajtad szánt-e régi láz?
Sarjad-e még a fáradt tarló
Borús rögén vidám kalász?
Tavaszi sóhaj pitypang-pelyhe,
Sovárgás reszkető, kék kelyhe
A holt ugart diszíti még?
Vagy lomha dudva lep be tengve,
S már csak a vérző naplemente
Komor pompája lesz tiéd?
Tompán tünődöm. Csend a tájon,
S mint aki mélységbe bukott,
Ha mozdul, szisszen jajja fájón -
Felelnék, jaj, de nem tudok.
Minden oly furcsa, torz és visszás,
Idegen a tavaszi tisztás,
És ferde ívü minden ág...
Ki lovagolt el ott a fák közt,
Az elhulló fehér virág közt?
A Szerelem? - az Ifjuság?
A tavaszi sürűben állok,
S már oly kábultan nézem én,
Mint búvár a bizarr korállok
Bokrát a tenger fenekén;
A fény is olyan messzi, tört fény,
S a lég oly lomha, súlyos örvény,
Fulladva, fájva görnyedek,
S száz halk polip-karjával roppant
Lassan átfon, s alélni roppant
A bú, a renyhe szörnyeteg.
Ó, fent az égen felleg úszik,
Aranyfelhő, angyal-hajó,
Egy angyal tán a szélre kúszik,
Inteni volna néki jó:
Ó, angyal, nézd, megöl a bú már,
Elpusztulok lent, árva búvár,
A kék örvények rejtekén...
Testvérem, angyal, szállj le értem,
Ringass a hűvös, szűzi térben,
Míg lázat és bút elfelejtek én...
1916
Tóth Árpád - AZ ESTI FELHŐK... (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:57:15
Az esti felhők torlatag csodája
Aranyligetté zsúfolódva áll,
Meghalt a nap.....
Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.
A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
És messzi partok enyhe rajzát látod.
Ajkad egy új, csodás igét keres,
Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
Az esti felhő... hűvösebbet,
Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!
1915
Tóth Árpád - ORGONA (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:56:48
Bár holtra metszé kertész görbe kése,
Még édesíti a fanyar szobát,
S a hűs homályon úgy remeg tovább
Illatja, mint halk húrok reszketése.
Ám olykor egy-egy függöny rezge rése
A lila fürtön arany fényt dob át,
S felgyújtja, mint egy nagy, kevély opált,
Melynek szikrázva szédít színverése.
Ó, én szerelmem, kit sok ferde kés
Már halni vágott: bú és szenvedés,
Ó, édes emlék, te is így jelensz meg:
Olykor: sóhajtó illat, hűs zene,
És olykor: tágranyílt opál szeme
Egy-egy felfénylő, drága, ritka percnek...
1915
Tóth Árpád - CSILLAG, Ó, MESSZI SZERELEM! (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:56:19
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
1915
Tóth Árpád - MÁMOR (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:55:55
Jöttél, s ím drága must edénye lelkem,
Szűzlány fehér lábával megtiport kád,
A púpos bánatok rikoltó torkát
Méz-íz csitítja: ó, tán most születtem!
Szálljunk aranyhajóra most mi ketten,
Röpítsen el, ne tartsa semmi korlát:
Szállj, drága perc, feszítsd forró vitorlád,
Ma ránk vár minden édes ismeretlen!
Nézd, minden mily roppant fénnyel ragyog:
A nap, a hold és minden csillagok
Jönnek velünk, s a vén világ elárvul -
Hallod? a láz, a hű, bizarr dobos
Dobol, s a mámor vörös oszlopos,
Örvénylőn forgó kastélya kitárul!
1915
Tóth Árpád - TÁNC (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:55:31
Táncot kivánnék látni, hintázó női testet,
Zenén lebegve könnyűt, toppantva halk neszűt,
Úszó, setét hajával csak fátyolos mezűt,
Kit nékem furcsa piktor, bús vágy, elémbe festett.
Hadd jönne, s lengené szép estté ezt az estet,
Most, hogy aléló pillám zokogni nehezült,
S hogy nehezülő szívem ím szakadni feszült,
S azt sem tudja szegény: élni vagy halni restebb?
Áztatnám ajkamat borús, bíbor borokkal,
És dúdolnék a tánchoz, téveteg, bús torokkal,
S hallgatnám, félig alva: kezem ütemre tapsol,
Rám dőlne részeg álom, mint nagy agyagkolosszus,
S nem érezném a bút, a szennyes és a bosszús
Hiénát, amint tépi szivem, s morogva habzsol.
1915
Tóth Árpád - ESTI ÉNEK (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:55:09
A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.
S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.
S nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hüs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra!
1915
Tóth Árpád - AUGUSZTUSI ÉG ALATT (Beküldő: VENDÉG)
2015-09-15 08:54:44
Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...
1915