Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
Tompa Mihály - AZ ELSŐ IBOLYÁHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:58:36
Ki megnyitod kelyhed mosolygva, kéken:
Légy üdvöz, üdvöz, kedves ibolya!
A szép tavasznak első mosolya,
Oh légy, a hű emlékezet nevében!
Ilyen volt ő szelid szemével épen!
Mely hirdeté, mit lelke gondola,
Ártatlan élte csendesen folya,
Mint a patak, rejtő bokor tövében!
Nem érte ő az ibolyás tavaszt,
Mely zöld lombot és édes dalt fakaszt
Vidékein az új éltű ligetnek;
És keblem zordon téli pusztaság,
Hol bánat és szív, alvó gyöngyvirág!
Fájó beszédben téged emlegetnek!

1846
Tompa Mihály - NÉPDALOK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:58:05
I.
Télen nyáron pusztán az én lakásom,
A rózsám is csak vasárnap ha látom;
Lakásom van hortobágyi pusztába',
Nem járhatok én az Isten házába!
Sík a puszta, se halma, se erdeje,
Sugár magas a toronynak teteje;
Sugár torony kilátszik a pusztára,
Harangoznak pünköst első napjára.
Imádkoznám, de nem tudok, hiába!
Nem jártam én soha az iskolába;
Édes szülém tanított volna rája,
Jaj de régen temetőn a fejfája;
Imádkozz te, rózsám, a jó Istennek!
Aztán gyere, templom után csókolj meg,
Eszem azt az imádságos kis szádat,
Három hétig nem hallod egy adtámat!
II.
Békót tettem kesely lovam lábára,
Mért nem hallgat a gazdája szavára;
Békóba tett engem is a szerelem,
Az alföldön a legszebb lányt szeretem.
Volt egy csikóm, ha magam rávetettem:
Száz mérföldre maradt a szél megettem;
Debreceni szabadságon eladtam,
Áldomáskor csakhogy meg nem sirattam.
De nem bánom, a rózsámnál az ára,
Neki adtam kendőre, pántlikára;
Ne zsugorgasd azt a bankót, jó lélek!
Ád az Isten még többet is, ha élek.
III.
Kis kertemben kiszáradt az eperfa,
Este, reggel egy bús madár ül rajta;
Csak azt búgja az a gerlice-madár:
Hogy a legény, szőke, barna csapodár!
Árva madár, leveletlen fatetőn!
Nincsen párod, nekem sincs már szeretőm;
Vígy el engem magaddal az erdőre,
Ott ássuk meg egymás sirját előre!
Vígy el engem az erdőre magaddal!
S aki előbb bánatjában ott meghal:
Temesse el, temesse el a másik,
Hol a sárga színű kikircs virágzik!
IV.
Muzsikálnak, hegedűlnek
Alvégesi legénységnek;
Biró fia beh régen,
Beh régen!
Nem volt már a felvégen.
Hamis volt a zúza, mája,
Nem is kell a pántlikája!
Kilököm azt a hóra,
A hóra!
Péntekre viradóra!
Azt az egyet megmutatom:
Lesz szeretőm, ha akarom!
Eleven, mint a madár,
A madár,
Miden újjomra egypár!
Pereg az orsóm kereke,
Vékony szálat fonok vele;
Lobogós ingnek jó lesz,
Beh jó lesz,
A rózsámnak, ha elvesz!
V.
Három mezőn, három határon,
Búzavirág az én virágom;
Az is, mint a rózsám szeme, kék,
Mást aranyért nem szakítanék!
Édes szülém, ha szépen kérem,
Kék pántlikát veszen majd nékem;
Legyen, mint a rózsám szeme, kék,
A világért mást nem hordanék!
Egy kis legény kért meg a télen,
De nem volt mit kapni szegényen!
Aztán nem is volt a szeme kék,
Barna szembe nem is nézhetnék!
Borúl az ég, szél fú hidegen,
Édes atyám, édes Istenem!
Ne adj esőt, hadd legyen az ég,
Minő az én rózsám szeme, kék!
VI.
Hogy beteg volt édes szülém,
Ezerjófűvet szedtem én;
Héjh az erdőn, a réteken
Ezerjófű elég terem!
Beteg az én szívem nagyon;
Még rosszabb, ha gyógyítgatom:
Héjh az erdőn, a rét-szélen,
Nem nő ezerjófű nékem!
Azt a helyet majd meglátod,
Ahol leltem orvosságot,
Egy kis fenyőkereszt alatt,
A temetőn lelem meg azt!
VII.
A parlagon nő a szarkaláb;
Nézz a szemem közé legalább!
No, de ne bántsd! minek néznél?
Ugy lehet, még megigéznél!
Most is olyan nagy az én bajom:
Nem kell a bor, pedig szomjazom!
Be-behunyom a szememet,
Elaludnám, de nem lehet!
Ha felülök pej paripámra,
Nincs az eszem a kantárszárra;
Mikor aztán észreveszem:
Házatoknál áll meg velem.
Ne légy olyan durcás, violám!
Ha nem szeretsz, mondd meg igazán;
Ha helyettem más legényt vársz:
Ne félj, akkor sohase látsz!
VIII.
A tilinkóm nem szól, elhasadt,
Amoda a hármas domb alatt;
Olyan szomorú volt a nóta,
Hogy a fát is meghasította.
Addig beh víg volt a nótája,
Míg a rózsám hallgatott rája;
Nyári estén, csendes időben
Ablakánál megfúttam szépen.
De mióta a lány nem szeret,
Búbánatnál nem szólt egyebet;
Lassan fúttam, hogy más ne hallja,
A juhász-legénynek mi baja.
A tilinkóm nem szól, elrepedt;
Héjh megcsalt a rózsám, nem szeret!
Lassan fúttam, mégis elhasadt,
Ugy szerettem, mégis elhagyott!
IX.
Csendes a tó, habja nincsen,
Bele ne halj, édes kincsem!
Mert az ám a tó szokása,
Hogy a mélyén sincs folyása.
Fogadj szót, ha mélyre viszed:
Mind meghibál a kendered;
Ha elázik, szakad a szál,
A vetélő sokszor megáll.
Én addig a más oldalon
A csikókat megúsztatom;
Napszállatra, vacsorára,
Haza teszlek, szívem Sára!
X.
Piroslik a bokor gyenge hajtása,
Piroslik a leány gyenge orcája;
Tarka madár jár a piros hajtáshoz,
Nyalka gyerek jár a piros leányhoz.
Melegen süt a nyári nap sugára,
Gyenge hajtás beh színtelen, beh sárga!
Barna kis lány, gyenge piros orcádat
Megsárgítja a szerelem, a bánat!
Letöröm a piros galyat előre,
Kalapomhoz bokréta lesz belőle;
Haza viszem a rózsámat a télen,
Pirosan hadd legyen ő feleségem!
XI.
Tó közepén bokor-sás.
Ha nem szeretsz, szeret más!
Igazán, igazán,
Tíz szeretőt kap a lány!
Piros az én ajakam,
Gesztenye-szin a hajam!
Liliom, liliom,
Liliom-szál a karom!
Akit én megölelek,
Megcsókolok, szeretek:
Tiszán túl, Dunán túl,
Örömében elájúl!
XII.
Rózsaszőlő, bakator.
Piros a bor, ha kiforr,
Piros leány, galambom!
Töltsd tele a palackom!
Nincsen pénzem, nem is volt;
Bor árában kell-e csók?
Csókolj meg már, ha lehet,
Áldom az Istenedet!
XIII.
Esik a hó a határon,
Fehér, mint a fehér vászon;
Ha én olyan fehér fehér volnék:
Héjh beh szeretne a legénység!
Beh szép az a holló-madár!
Olyan barna, mint a bogár;
Ha én olyan barna barna volnék.
Héjh olyan sokat nem busúlnék!
Beh szép piros az a hajnal!
Miként a cseppentett vér, olyan;
Ha én olyan piros piros volnék:
Hejh szeretőm is lenne tán még!
Beh karcsú az a jegenye!
Beh is fent van a teteje,
Ha én olyan karcsú karcsú volnék:
Héjh az idén még férjhez mennék!
XIV.
Messze földre bujdosott a galambom,
Soh' se látom, tán még hirét se hallom!
Csak az esik a lelkemnek nehezen,
Hogy még nem is beszélhetett énvelem!
Árva vagyok, mint az árva gerlice,
Édes rózsám, mért hagytál el ennyire?...
Annyit sírok, annyit rívok utánad:
Gyenge szívem majd megöli a bánat!
XV.
Nagy kerek tó közepén,
Liliom nőtt az idén;
Liliom, liliom,
A vagy édes galambom!
Bementem a liljomért,
Jaj a vize nyakig ért!
A hinár, a hinár
Majd hogy oda nem ölt már!
Nem kell nékem liliom,
Te sem kellesz, angyalom!
No hiszen, no hiszen
Nagy hinár a szerelem!
1846
Tompa Mihály - PUSZTÁN. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:57:08
Pogány idő támadt, a pusztán üvöltve
Futtatnak a nekiveszett, vadult szelek;
Csikasz farkas fülel, csavarog mögöttem,
Orcám havas eső csapkodja, marja meg!
Amott egy rongyos csárda rémlik... hejh,
Kinek ilyen sincs, annak palota;
Hólyag-ablaka bágyadt holdvilág, -
S bár nem sokat mond: betérek oda!
Hejh beh boldog ember, aki otthon lehet!
Más így sohajtana a zordon éjszakán,
Én nem sohajtok így, nekem nincs otthonom,
Amely nyugodalmas meleggel várna rám,
Ha éj van is, egyszer csak megvirad,
Hadd zúgjon, majd eláll a fergeteg!
Csapláros! nyiss ajtót... künn útas áll,
Nem kell nekem sok, adj bort, kenyeret!
A tágas ivóház hangos és szomorú.
Én egyes-egyedül csak ugy kongok benne;
Még kietlenebbé a pisla mécs teszi,
Ha egy hű ebem sincs, csak valaki jönne!
No de se baj! nem únom meg magam;
Én, és a mindig kész emlékezet,
E nyájas angyal s kinzó ördögöm,
Majd elbeszélgetünk multam felett!
Megtöltöm poharam, s iszom kelletlenül,
A bor melegétől kedvet kapok talán?
Tudj' az Isten, nekem bor közt eszembe jut
Eltűnt éveimből jó, rosz egymás után,
Hejh, bár örökre elfelejteném,
Mi kínosan érdekli lelkemet!
De zúgva jő az, mint a gyors folyam,
Melyet feltartóztatni nem lehet!
Egyetlen virágot növelt életemnek
Üröm- s csalántermő köves tartománya;
Ah, mint vágytalak én kebelemre tűzni,
Ah, mint vágylak most is, szívem szép leánya!
Karom kinyujtom... de az élet, e
Mogorva vén mester közinkbe lép,
Száraz hosszú újjával fenyeget,
Mondván: fiú, fiú! kenyér elébb...
És én törekedtem ez után eleget,
Volt is már egy darab kenyérhez reményem;
Minő derék fiú! kürtölte a világ,
Minő derék fiú! - s elmellőzött szépen,
Ez csak hagyján! de mocskos nyelve még
Jól megbecstelenit; - cudar világ!
Mint a varjú szárnya a levegőn,
Az én lelkemen ez sebet nem vág!
Hát még akiket oly lelkemből szerettem,
Ti a baráti név hazug bitorlói!
Ti az alacsonyság büzhödt mocsárának
Sima bőrű, mérges párájú kigyói!
Üdvösségtekre im, e tölt pohárt,
E tölt pohárt én... a földhöz csapom.
Kár értetek; minő véghangja volt!
Nem szóltok ti oly tiszta hangokon.[11]
Künn vész zúg az éjben, - megtöltöm poharam...
S mellettem hirtelen egy kacér lány terem,
Megölel, megcsókol, orcám simogatja,
Tudom bár, hogy hűtlen, elűzni nem merem;
Ez a csapodár leány a remény;
És én megtöltöm újra poharam;
Künn a vihar zúg, lelkem csendesűl,
S ajkimon a kacér hölgy dala van!
1846
Tompa Mihály - ÉJI VIOLÁK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:56:16
Köszöntelek, te csendes tiszta éj![7]
Lelkem beszél, ajkam megnyilni fél...
Az elnyugvó alkonynak égve
Felejtett mécse véglobbot vete;
Véglobbot a halvány világu
Esthajnal élete...!
S a kék hullámu messzeséget[8]
Előttem mig homály boritja:
Keblem a vágy el-elszoritja
S ismét a régi kínnal éget!
Feletted, messze szép táj!
Lebeg bús lelkem szüntelen;
Bár megpihenni nem tud,
Mint a madár sík tengeren,
Kéj és kín rajtad összefut,
S rád emlékeznem úgy fáj...!
Elégve majd esthajnalomnak
Halvány világu élete:
A zaj, halk szívütésre válik
Halk szívütésben mind halálig
Él a táj emlékezete...
Ah, rajta egykor nem merengek!
Elsötétült szemem nem látja;
Hullámzó képét elfelejtem...
Lelkem, te lengj azon helyettem
Légy a kedves táj délibábja!
-------------
Tündéri szép az éj...
Kis kertemben mélázva járok,
Azt várom szüntelen,
Hogy megszólitnak a virágok!
S ime, a csendes éjben
Megnyílik száz virágkehely...
Légben, halmon, mezőben,
Jó illatár terjedve el.
Érzem én is megnyilni keblemet,
- Kertem virágival; -
Melyből buzogva ömledez
A csendes éji dal...
Ki a virágnak illatot,
A szívnek érzeményt adott:
Övé az illat és az ének,
Nagy ünnepén a néma éjnek,
Mely megnyitá a dús virágkehelyt,
S a dalszülő kebelt...!
-------------
Elveszti az éj gyász koromszinét,
S bizonytalan homályra enyhűl;
Honnan jön a varázs-mosoly,
Mely a vak éjszakába foly?
A hold emelkedik keletrűl...!
Tündér menyasszonyként, feje
Ezüstlő fürti földig érnek:
Förösztvén lágy hullámiban
Képével bujdosó kis érnek.
S a csöpp, enyhe harmat képében:
A szomju föld áldása lészen.
Keblem világa holdas éjszaka,
Hullámzó érzeménye csermely-ár,
A rózsafényű képzelet
Rezegve rajta mint a holdsugár;
S fölszíva tiszta csöppjeit:
Mint virágnak harmathullása,
Dal lesz szomjú keblem áldása,
És a dal engem boldogit.
-------------
Alusznak a füvek, virágok...[9]
Közöttök halkan énekelve csak
Az éji őr szalad sietve,
Az éber éji őr, a kis patak.
Lelkem viraszt, - miként az éji őr,
És messze jár gyors gondolattal.
Köszöntve éjfélt és korányt,
Harmatot, csendet, holdsugárt:
- Hangosan fel-felcsattan a dal...!
-------------
Csodás, nevetlen érzelem
Beszélget titkosan velem,
Mely öntudatlanúl kihoz
Sírok bogácskóróihoz.
Kit látogassak én meg itten?
Még nincsenek halottaim,
Szív-képek, ifju álmaim
Társalognak velem meghitten...![10]
El innét...! ott az én helyem, hol
A búgó vadgalamb lakik;
S meleg fészkében a csicsergő
Madárka dalrul álmodik:
Vadszőlős, fészkes halmokon,
Hisz én is dalról álmodom!
-------------
Az égre nézek, ott
Ezüst méhkas függ... teljes tiszta hold:
Körűle sűrű csillagraj röpes,
S ez égi méhek ajkirul,
Nyugalmas éjben édes méz csepeg,
A föld felé láthatatlanúl.
- S mi volna más
Az édes mézharmat, melyet szedek
Napkeltekor,
A csillogó erdőlombok felett?!
1846
Tompa Mihály - KOSZORÚ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:55:39
A költő homlokán,
Hol terhesen függ a lélekború,
Hírnek szellőiben
Rendül meg a zöld repkény-koszorú.
Vággyal ne nézzetek
Fel a költő repkényes homlokára,
Hisz a lomb rajta a
Megtört kebelből drága vérnek ára!
Irigylitek talán
A télviharral küzdő, lombtalan
Tölgynek, hogy ágain
Függ a fagyöngy, zöldelve bokrosan?
Tudjátok meg, hogy a
Bércen a gyöngyös águ tölgy beteg!
A költő homlokán
Bánatra vannak a zöld levelek!
1845
Tompa Mihály - SZERELEM. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:55:12
Hogy lángra gyúlt én szívem általad:
Érzém mindenható hatalmadat!
Csüggvén hölgyem hő ajkain:
Több kéjt szivem nem bíra már...
Csak boldogságod volt velem,
Fényes sugár, meleg sugár!
Fényes sugár, meleg sugár!
Forró, forró miként a nyár dele,
S villámontó volt a lány kebele!
E szív egén el-elborult,
Fel-felderűlt a láthatár...
Adtál a kéjhez kínokat,
Kétes sugár, csalárd sugár!
Kétes sugár, csalárd sugár!
S mindez hová lőn? Évek tűnve el:
Fagyos nyugalmat érez e kebel!
Fényed, mikép az őszi nap,
Tőlem mind távolabbra jár;
S e szívre több hatalma nincs,
Halvány sugár, hideg sugár!
Halvány sugár, hideg sugár!
1845
Tompa Mihály - NEFELEJCS. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:54:51
Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.
Kedves lánykám! égi szép szemedből,
Hivedért könyűt gyakorta ejts!
Kebleden, édes bús harmatától
Úgy virúl a legszebb nefelejcs!
1845
Tompa Mihály (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:54:27
Elnézést kérek és elírtam!
Nem 1844 hanem 1845.
Üdv:VENDÉG
Tompa Mihály (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:53:51
Elnézést,nem 1944 hanem
1945
Üdv:VENDÉG
Tompa Mihály - KÉP. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:52:52
Sűrű bokor zöld lombja közt
Fészket rakott egy pár madár;
A fészek im megnépesül...
Benn pelyhesek sipegve már.
A hím csodálkozik: hogy egy
A többinél hatalmasabb;
Testvéritől elüt nagyon,
És orra, körme horgasabb!
Te jámbor, jó hogy nem tudod:
Hogy a kakuk pajzánkodott!
1844
Tompa Mihály - SZIVEMHEZ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:52:25
Mi lelt megint
Szivem, te nyugtalan?
Ezer bajom
Van véled untalan!
Könnyű neked,
Könnyű kötődni benn;
Künn a világ
Koránsem úgy megyen!
Szegény fejem
Sujtolja annyi gond:
Kenyér után
Futok, mint a bolond!
Könyűt facsar
Szememből tűzhelyem:
A holnapon
Töröm ma a fejem.
S te, mit mivelsz?
Égben ábrándozol!
Tudj' a manó,
Hol nem kalandozol!
Üss' a guta
Azt a sürű sohajt,
H a hideg
Konyhára mitse' hajt!
Nem tetszik a
Patak s kies határ;
Nem a falu
S jámbor lakói már;
Borúlt az ég,
És törpe a halom;
Szűk és hideg
Neked szerény lakom.
De álmodol
- Üzvén árnyékokat -
Örök tavaszt,
Tengert, hegyormokat,
Szabad hazát
És boldog népeket...
Beteg szivem,
Jó, hogy nem értelek!
Bár a dolgot
Megszokta két kezem:
Szegény vagyok,
S gyakran megéhezem;
S te, szép leányt
S szerelmet emlegetsz!
Ily nagy bohó,
Szivem, hogyan lehetsz?
Még éjjel is
Tőled nem alhatom,
Még akkor gyűl
Veled meg a bajom!
Csalképeket
Kergetve untalan,
Előtted hir,
Babér, szerencse van!
Nem mondom én,
Gyötrődöl eleget!
De hasztalan,
Nincs benne köszönet;
Mert a világ
Koránsem úgy megyen;
Ne álmodozz'
Jó szív, eszed legyen!
1844
Tompa Mihály - HÁRFÁM. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:51:56
?Hárfám, ne zengj szerelmet,
Feledd örökre azt!
Lásd, szívem- és szememből
Bút és könyűt fakaszt;
Felőle, húrjaidról
Emlékezet ha kel:
Miként a holt pacsirta,
Némúlj örökre el!
Lágy hangokon, ne tűntesd
Elém a hitszegőt!
Nyájas reménye, melyet
A szív magára szőtt,
Lefoszlott, mint lefoszlik
Fájáról a virág,
Ha éltén őszi éjnek
Gyilkos haragja rág!?
És fájó szívem álma
Vad rengetegbe vitt,
Hol felleg ússza a bérc
Repkényes ormait,
Hol titkos édes hangon
Susog minden levél,
S vándor fuvalmak ajka
Tündér regét regél.
Ott a magány ölére
Simúlva biztosan:
Enyhűlet ért szememnek
Könyhullatásiban.
Megtelt csordultig a szív,
S addig hevűlt, dagadt,
Mig érzeménye buzgó
Énekben felfakadt.
S mig énekeltem nagy,
Dicső természetet:
Szerelmem ihleté át
A szíves éneket;
A felvont húr zenéjén
Általfuvalt heve,
És rajta a dal újra
Szerelmi dal leve.
E hárfa énekének
Mig álom-élte tart,
Mig el nem fog borúlni
A ciprus árnya rajt:
A húrok zengzetében
Életre költ dalát,
Mindenható szerelem,
Te hasd, ihlessed át!

1844
Tompa Mihály - ŐSZI KÉPEK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:51:30
I.
A gólya vándor-útra kelt,
De még zöldel hegy és mező;
Minő szép nyájas ősz vagyon!
A napsugár az ágakon
Másodvirágot csalt elő.
Én életemre gondolok,
S keblemre száll bús érzelem;
Nyílt nékem is boldog tavasz,
- Bucsúzó ifjuságom az -
S virága volt a szerelem!
Talán sugáros lesz az őszi ég...
Szivem ha tán szeretni fogna még:
Szerelme olyan lenne, oh leány!
Mint a másodvirág az őszi fán.
II.
Rózsás tavasz
S arany kalászos nyár nyomában,
Lassú halál
Gyilkos fuvalma száll
A hűvös őszi éjszakában.
Kél a korány,
De a vidék beteg!
Sápadt fűszálin a mezőnek
Fagyott könycsepp remeg.
Mért önti el
Az erdőt rózsaszínnek árja?
Sápadt legyen
A lomb völgyön, hegyen,
Midőn enyészet keble várja!
Nem hallod-e...?
Azt est fuvalma sir;
Kigyúlt a nagy betegnek arcán
A haldoklási pir!
III.
Hervad, hervad a föld határa!
Az őszi fáknak ágirúl,
Sárgult levél könnyen lehull
Halk esti szél fuvallatára.
Hogy is ne hullna levele
Szegény fának a sír fele?
Fenn őt ugysem marasztja már
Harmat, dal és meleg sugár.
Mig éltem fája zöld,
Mig ágait virág takarja:
Ne zúgj rám, elmulás viharja.
Ne zúgj idő előtt!
Eljő az ősz, fagyos derén
Meghervad kedv, öröm, remény...
S ha semmi többé nem maraszt:
Szememre lágy álom borúl,
Nyugodtan, - fájdalmatlanúl
Lehullok, mint az őszharaszt!
IV.
Hegy-völgyön mélán bolygok én.
A halvány ősznek idején;
Oly bús az érzés, mely kihoz
A völgy beteg virágihoz!
A miként a tó csendes vizében
A sárgult fák hű rajzban állnak:
Borongó lelkem tűköre
A haldokló ősz fájdalmának!
Lám, a virágoltó szép kikelet
Mindent csak a halálnak ültetett!
S melyet gonddal fona:
A hűs liget zörgő harasztban áll;
Ah, nem borúl rám többé árnyinál
Lágy szenderűlés alkonya!
Szivem, ti hervatag virágok, levelek!
Úgy fáj, úgy vérzik értetek!
Fájdalmat hoztatok nekem, -
És mégis én
Lehullástoknak idején,
E fájdalmat úgy szeretem!
Mely a természet haldoklásán
Lelkemet mélyen általhatja:
Miként világos tűkör, annak
Halhatatlanságát hűn mutatja!
V.
Minden oly ünnepélyes, hallgatag,
Mint ahol haldoklót virasztanak...!
Ledőlök a bérc oldalára,
A fák között oly messze látok!
S előttem feltűnnek kopáron
A tar sziklák s víz-szaggatások:
Lám, lám! tavasszal a bérc oldalán:
Vidám zöldet látott szemem csupán!
Kedves helyemre alig ösmerek,
Néhány szál vessző a kerek bokor;
Itt leskelődtem a madár után,
Édes dalának csattogásakor,
Hallám dalát, de fészkét nem lelém!
Most itt van az, - haraszttal tele lett...
Nem kell fészked, nem kell, jó kis madár!
Csak hozd még egyszer vissza éneked!
Ifjúságomnak elzendűlt dala,
Csendűlj meg egyszer még, csendűlj felettem!
És megválok mindentől szívesen,
Mit a való hideg kezétől vettem...
Könyűk, könyűk...!
Ti váratlan kedves vendégek!
Nem hajt ki a bokor,
Öntözni hasztalan jövétek!
Ne hulljatok, ne hulljatok...
Lelkemben szól még a madár dala,
Ifjúságom bár eltűnt, általa,
Emlékezetben még boldog vagyok!
VI
Az égre nézek, - kedvetlen, homályos,
Dél s észak tartja a borúlatot.
Egy pillanatra hogy meg nem reped!
Arany szegélyű felhőt, kék eget
Fáradt szememmel hogy nem láthatok!
Az ősz egének csak borúja van,
Nincs mennydörgő nemes haragja,
Mely a szétvágott fellegekben
Villámostorát pattogtatja,
Az ősz egének csak borúja van,
Mozdúlatlan tespedt nyugalmiban.
Forró ege éltem tavasz-nyarának,
Csak hadd harsogjon mennydörgésed!
Lázadj föl, csattogj, onts tüzet, villámot!
Derűlj... borúlj...! én igy szeretlek téged!
A bősz villámba nézek bátran,
S gyönyörködöm a mennydörgés szavában!
A vész dörögve elmegyen...
S mely meghasad nagy ékesen
A nyári menny kéklő határán:
- Az ősz egén nincsen szivárvány!
VII.
Mi úsz a légben ősznek idején,
Mint eltépett fátyol, hosszan, fehéren?
Fehér fátyolt kötött karjára
A szellő, mely temetkezésre mégyen!
Völgyön, bércen halott vagyon...
Halvány lomb függ az ágakon,
Mikép az elszorúlt szivü anya
Karján, végsőt lehellett magzata.
És a halott-vivő leányok,
A fátyolos szellők, megjőnek:
Szelíden elvevén karjáról
Lomb-gyermekét a bús szülőnek;
Halk sír-ének közt szállnak véle,
Vivén a porladás helyére.
Minden oly csendes, oly halottas...!
Nyelvén e méla hallgatásnak:
Erdő, mező, halom,
Búcsut, végbúcsut mond egymásnak,
S e búcsu nem nehéz, nem keserű, -
Fájdalma édes és szelíd;
Hogy is ne! rájok a kikelet
Újabb viszontlátást derít.
Sirnak szellői, gyász szelek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Ki új tavaszt hittem, reméltem,
Fehér fátyollal jőjetek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Fehér fátyollal jőjetek!

1844
Tompa Mihály - NAPRAFORGÓK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:50:39
I.
Lánykám! hiven szeretjük egymást,
Szivünké e boldog titok;
Miért hogy szép arcodra mégis
Sokáig nézni nem tudok!?
A napimádó földre omlik
Az égő isten-arc előtt,
De vakmerőn belé-tekintni
Tiltja vakító fénye őt.
II.
Szerelmed napja életemnek,
Oh bájoló leány!
És mégis, ah, bús hervadásban
Orcám oly halovány!
Mely életet hint napkeletről
Hatalmas fényivel:
A föld szinén a lángoló nap,
Egykép hervaszt, növel.
III.
Bár boldogító szerelmedet
Későn vallod meg, oh leány!
Ah, mégis jól esik szivemnek
Én életem bús alkonyán!
Miként ha vész közt folyt le a nap,
De kárpótlást mosolygva ad,
Haragjaért a bús viharnak,
A tiszta csendes alkonyat.
IV.
Létem tied vala
Oh leány, én hű árnyad valék!
De meghalványodám
S mellőled búsan elhalék.
Nem süt a szerelem
Üdvet sugárzó napja már;
Az árny is elenyész,
Ha elpihent a fénykirály!
V.
Oly sötét a
Sirnak éjszakája,
De békesség
S nyugalom hazája!
A nap elhuny...
Gyász függ a világon;
De az éjben
Nyugtató az álom!

1844
Tompa Mihály - BÚCSUZÓ LEÁNY. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:50:12
Csendlakta magány,
Búcsuzni jövék kebeledre!
Dallos csalogány,
Száz tarka virány,
Elválnom oh kínos örökre!
Mert érezem... oh de kimondani fáj:
Most látlak utólszor, hüs erdei táj!
Megtérni akar,
Emlékiben, édeni multam;
Kit lengve takar
Bús síri avar:
Ah, itt kebelére simultam!
S a hű szerelem szavat ejteni félt,
Arról csak az érzelem ajka beszél. -
És lelke magát
Mély andalodásba ha ejté:
S rám fűzve karát,
Forró ajakát
Ajkimra tapadva felejté:
Nem festhetem éltem e pillanatát,
Mennyben vala lelkem, elhagyta lakát. -
S ah, most szomorú
Ezernyi virágival a föld!
A lombkoszorú,
Mint őszi ború,
Fájó kebelembe panaszt költ:
Hűs völgy, kit öledre bu árja ragadt:
A szív beteg érzeni bájaidat!
Ez végtavaszom,
Ez hinti siromra le árnyát...
Melyen nyugalom,
Mint estfuvalom,
Altatva lebegteti szárnyát
S míg dalt zeneg hantjain a csalogány:
Megnyugszik öledben az árva leány. -

1844
Tompa Mihály - A VIRASZTÓ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:49:49
A lányka, kis kezére
Hajtván le bús fejét:
Homályos mécsvilágnál,
Virasztá éjjelét.
Hogy csöndesülni tudjon
Fájdalma, nem hivé:
S arcán a szép tavaszból
Mi sem maradt övé.
Fölnéz bágyadt szemével
És összeborzadoz:
Arc néz felé, hasonló
A sír lakóihoz.
Szegényt mig úgy gyötörte
Kis szíve bánata:
Felejtett tűkörébe
Tévedt pillanata.
1844
Tompa Mihály - VÉGPANASZ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:49:21
Tavasz van... a táj kéklő halmirul
Felém mosolygó élet ah mi szép!
Halvány arcomhoz langy sugár simul,
Tántorgó lábam nyilt virágra lép.
S itt állok én... miként kinyilt virág-
Bokorban a mult évi száraz ág!
A természet új köntöst ölte fel,
Föltámadása dallos ünnepén;
Ne kérdjétek: mért szenved e kebel,
Sötét bánatba mért öltöztem én?
Ki sír-virágot öntöz könnyivel:
Ünnepnapon is barna gyászt visel!
A kedves él, - de halva nékem ő...
Élő-halottat gyászol életem;
Bús messzeség a gyászos temető,
Kitárt karommal el nem érhetem.
S a sírhoz vándorolnom nem szabad,
Távol kesergem szép halottamat!
Aggó szülék hiven karolnak át,
Mégis szememben árva köny ragyog;
Kezet szorít velem sok jó barát,
S érzelmöknek választ nem adhatok;
Bús fűz levék kiszáradt útfelen,
S vágyam nem függ többé az életen!
Az ifju szív egy kurta év előtt
Vesztésiben is még erős vala;
Mig a jövőbe nyájasb képet szőtt
Tündér reménynek színes fonala.
Egy év alatt kihalt ez is... hiszen
Egy év alatt tavaszból tél leszen!
Hogy rám az ég megnyugvást küldene,
Hány puszta éjet átimádkozám!
De azt hallád csak, kínom istene,
Midőn fásultan éltem átkozám!
Mindegy!... nincs többé mit veszítenem,
Ostor vagy áldás egybecsű nekem!
Mert bár öleltesd újra velem:
Megőszültek az ifju napjai...!
Keblén nem él többé lángérzelem,
S fagyosak - mint halálé - csókjai.
Ha megtört a szív nagy küzdelmiben:
Élvezni, kért üdvét is képtelen.
Ah hagyjatok gyászomnak engemet...
Tudjátok: a tavasz ha elvirul:
Nem kell vihar, a megsárgult liget
Fonnyadt levele úgyis földre hull.
Kacagtátok keblem szent érzetét,
Hagyjátok a kín árva gyermekét!

1844
Tompa Mihály - ÉLETEM. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:48:44
Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirúl virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe' termetes tölgyek környékezék.
Szürkűletben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadan-duló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.
Ha néha-néha köd boronga tűkörén,
Befátyolozva, mint hamuszinű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, - virág nyilt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?
De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irigység üszkétől lángolt fel a berek,
- Ember boldogságán ember ritkán örül, -
S a tóba oly szörnyű sulyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.
Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zugásra vált,
A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő sulyos vala...![3]
1844
Tompa Mihály - A NYUGALOMHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:48:07
Szent nyúgalom,
Oh jőj az éj lengő szelében
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Sápadt arcát öledbe rejti,
Fájdalma véle szunnyad el;
Úgyis, ha ég a reg sugára,
Csak álmait siratni kel.
Vagy oh, ne hozz
Még álmot a bús szenvedőre!
A szív oly hű most és jövőre
Fájdalmihoz.
Multam vidékin andalogva
Virasztni jól esik nekem,
Ah, hisz emlékét annak, éber
Álmimmal bár, ölelhetem!
Sárgult haraszt
Borúl kertem fonnyadt füvére,
Az ősz után ki ujlag ére
Derűs tavaszt:
A hű barát, kit szíve elhoz:
Örömre jő, de bút talál,
Mert kínos a sziv érzeménye
Barátunk síri álminál.
Zöld szinbe még
Tán sárga lombon pár levél áll,
De a borongó holdvilágnál
Gyász a vidék.
És így tanít e kép: jövőmben
Ha nyílna tán egyes virág:
Virágos tőle mégse lenne
Az életvesztett pusztaság.
Végnyúgalom,
Te jőj az éj lengő szelében!
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Öledbe dől fájó szivével,
S szelíd álomra szenderűl...
És álmodik nem háborítva
A földi lét keservitül. -
1843
Tompa Mihály - VALLOMÁS. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:47:33
Holdvilág a lány szerelme!
Hallgatom, ha mondja más;
S bennünk nincsenek hiányok?
Im, azért is, szép leányok,
Tőlem egy kis vallomás!
Lángolón tudok szeretni,
Isten látja lelkemet!
S arról aztán, hogy szerelme
Csak futó láng gerjedelme,
A bohó szív mit tehet?
Minden csínos hölgy-fejecske
Lángra lobbant hirtelen;
S hogy máskép leend, ki tudja?
Szívem mindig azt hazudja:
Hogy szerelme végtelen!
És az ajk, a szív bolondja,
Mézes-mázos íge rajt;
Szól nem érzett fájdalomról,
Üdv-, hűségről, sírhalomról,
Esküszik, könyörg, sohajt;
S mit tagadjam, drága szépek!
Mindezeknek hinni baj!
Erről annyi szőke, barna
Tudna szólni, ha akarna,
Szól is annyi köny, sohaj.[2]
Életem bohóskodásit,
Ah, ha jól felgondolom:
Sirva térvén tűzhelyemre,
Hamvat hintsek-é fejemre,
Vagy kacagjak? nem tudom!
Emlékül nyert fürteimből,
- Nem régen azt álmodám, -
Vala fonva szörnyü ostor,
S egy kisértetes kolostor
Cellájában várt reám.
Ah, csak álom! ámde szörnyű,
S ostorával jóra int...
Kár, hogy akkor tűnt szemembe
A legszebb arc életembe':
S régi lettem én megint!
És kacagva élek: úgyis
Majdha őszi szél sikolt,
Lesz a rétek színe sárga,
S a virág jut hervadásra:
Sírhat, aki lepke volt.
Lányka! esd az ifju, s annyi
Szóvirágot összefűz
Hízelgése fonalával;
Meg ne csaljon szép szavával!
Mert szerelme szalma-tűz.
S hidd ez egyszer, amit ajkam,
- Bárha csalfa - súgni fog:
Mézbeszédek jégre visznek;
Akik látnak, még se hisznek,
- Meg van irva - boldogok!
1843