Szerelmes versek

  • Sorrend:
  • Szerelmes versek / oldal:
(saját vers) - Ha velem maradsz (Beküldő: RÉKA)
2015-07-25 09:03:54
Ha velem maradsz,
boldoggá
teszlek!
(saját vers)
(saját vers) - Szerelmi érzéseim (Beküldő: RÉKA)
2015-07-25 09:03:27
Szerelmi érzéseim
Kedvesem felé
igen erősek!
(saját vers)
(saját vers) - Az (Beküldő: RÉKA)
2015-07-25 09:02:50
Aki érzelmes és
szerelmes
azt jó boldog
és szerelmes!
(saját vers)
(saját vers) - Forró nyárban (Beküldő: RÉKA)
2015-07-25 09:01:55
Forró nyárban
erősödik
az érzelem!
(saját vers)
(saját vers) - Tombol a forró (Beküldő: RÉKA)
2015-07-25 09:01:31
Tombol a forró
nyár,szerelem
és csók!
(saját vers)
Tompa Mihály - JÉGVIRÁGOK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 09:00:36
Fehér világ... fehér világ!
Hogy nem nyilik most fehér liliom?
Szebb volnál most te is, te is,
Halvány arcú menyasszonyom!
Emlékezem: midőn megláttalak,
Piros virággal tele volt kezem;
Halvány angyal... s nyiló piros virág!
Emlékezem, emlékezem:
Virágimat széjjelszórtam vala
Érted, bánat fehérlő liljoma!
Tudtam, hogy meghalsz... és szerettelek:
S hogy elhulltak az őszi levelek:
Te is lehulltál vélek... oh!
Most én halottat szeretek,
Hisz én is majd halott leszek...
Fehér, minő a hó.
------------
Oda van a virágok szirma!
Fosztva az ág is levelétűl;
A hideg, az érzéktelen
Kövön mégis ifjú moh zöldül.
De azt nem a napfény növeli.
A síró ég bús könnyei.
Olyan az én szivem, mint a kő,
Érzéketlen, hideg, kemény!
Öröm sugára nem kel rája,
Te öntözd, fájdalmam könyárja!
- Ha nőne rajta új remény!
-------------
Minő jó vagy te, nyugtató tél!
Alusznak a füvek, virágok;
Nem hervasztja meg rágó féreg,
Nem zúg duló vihar reájok.
Beh jól van a halottnak dolga!
Beh szép fehér a sírhalom!
Alig várom, hogy lenyughassam; -
Ott én sok szépet álmodom!
-------------
Mégis, mégis...! a tölgy a bércen
Pusztulva áll, nincs rajta zöld;
Mig ott maradt a sárguló gyöngy,
Amely csupán kínjára nőtt.
Tél, ki elvitted a tölgy örömét,
Fájdalmit is miért el nem vivéd...?
Hideg sír, néma sírhalom,
Nem lesz-e benned fájdalom...?
-------------
Hideg sír, fájdalom van benned!
Hisz azt mondják: hogy éjfél-tájban
Mély kebled elhagyják a holtak,
S kisértenek fehér ruhában.
Mért kelnének föl, ha a föld alatt,
Kín nem zavarná csendes álmukat...?
Meglesem én a temetőt,
A sírnyitó órát megvárom...
S ha feljő fehér gyöngyvirágom:
Soh' sem bocsátom vissza őt!
-------------
Vártam, nem jött fel..., ah dehogy van!
Sírban nincs fájdalom, nincs élet!
Jó vagy te sír, jó vagy, fagyos tél,
Csendesen kibékülök véled...
-------------
Ajtóm elé két koldus jára,
Két inségben megtört alak;
A süket látta társa könnyeit,
Sohajt, nyögést hallott a vak,
De vezetőjét hirtelen
Elveszté a világtalan;
És ülvén a sövény alatt,
Rimánkodott, várt hasztalan!
Megszánta végre egy emberbarát,
Némán elvette nehéz bútorát;
Vezette kézen fogva, nem botján,
És elaltatta puha nyoszolyán...
Mi jó vagy, tél! elküldötted neki
Vezetőűl a fagyos halált...
Jó vagy te, sír! ki nyújtottál neki
Puha homokodban nyoszolyát...
-------------
Mi az a vakító fehérség,
Völgyet, halmot mely elfedez?
Nem hó az; ölyvtül összetépett
Fehér galambok pelyhe ez!
Az én galambom is fehér volt,
Mint az új hó, oly tiszta, hű, -
És ajkimból étettem őt,
S lám... összetépte az ölyű!
-------------
Ne félj: a holt föld kebelében,
Épségben ér tavaszt a mag;
Ne félj: vastag jégtömlöcében
Utát folytatja a patak!
Ne félj: a megnémúlt madárka
El nem felejti énekét;
Ne félj: az ember mindörökre
Felejti - búját, életét!
-------------
Olyan vagyok már én, mint a fa,
Mint az erdő lombatlan fája,
Melyen holló-sereg tanyázik,
S nem jár dalos madárka rája.
Örömim, e zengő madárkák,
Hogy el is hagyták szívemet!
Ott a bánat, e fekete
Holló-sereg foglalt helyet!
-------------
Lesujtott a villám; szén és üszök
Maradt a büszke tölgy helyett...
Kopasz sziklák mellett, omló vizár
Vágott a föld keblén sebet.
Kopár sziklát, viz-szaggatást, és hamvat,
Fehér hóval a jó tél bétakargat.
Sebzett, kövűlt, kiégett szíveket
A halál puha hant alá fektet!
-------------
Ki nem keres nyiló virágot,
Kit nem bánt a vihar zugása:
Völgyet, halmot bolyongjon össze,
Hogy a fehér halottat lássa...!
Nem szeretem én a virágot,
Szeretlek, téli pusztaság...!
Ilyen fehér volt arca, keble!
Fehér világ... fehér világ...!

1847
Tompa Mihály - KÉT MADÁR. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:59:50
Két madaram volt: az egyik fehér,
A másik fekete;
Két madaramnak bizalom vala
S ifjuság a neve.
De itt hagyának...! s oly rideg vagyok,
Minő a puszta ház,
Hol nem lakik nyájas galamb, sem a
Vig fecske nem tanyáz.
Ifjúság, ifjúság... gyors fecske, te!
Szárnyad hová ragad?
Hát elvivéd éltemtől ily korán
A szép meleg nyarat?
Nem látlak fényes villámok között
Vigan cikázni fenn...?
Nem látlak többé mélységes habon
Elcsapni hirtelen!?
Ah, véled minden, minden oda van...
Virág, dal, szerelem!
Fájó borongás emlegetve az
Elmultat szüntelen;
Hull a barna fürt, az arc pírja vész...
S az élet átkaúl:
Nem akar a lélek vénülni, sőt
Új meg új lángra gyúl.
Ifjúság, ifjúság...! gyors fecske, már
Ha elmenél magad:
Minek vivéd el, mért nem hagytad itt
A másik madarat?
Elszállott véled a fehér galamb,
A nyájas bizalom,
Ki olajágat horda nékem a
Világból egykoron.
Mint a futóborostyán átölel
Élő fát és romot:
Az emberekhez lelkem és karom
Forrón ragaszkodott.
És most kerűlöm őket... borzadás
Fut végig lelkemen:
Hogy e mosolygó hóhérok keze
Fogja be majd szemem.
A két madár örökre elrepült...!
Mellettem ki marad?
Az életben, ha már gyönyört nem is,
De fás nyugtot mi ad?
Föl, föl munkásság s életküzdelem!
Rengjen zajtól a ház:
Ha benne többé nincs fehér galamb,
S víg fecske sem tanyáz!
1846
Tompa Mihály - ŐSSZEL. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:59:10
Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
Oly jó ittkünn nekem!
A természetnek hervadása
Beszél lelkemnek csendesen.
Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
S mig bús szellő susog
S nyájas sugár dereng az őszben:
Ajkam sohajt, - és mosolyog.
Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
S végök lesz hirtelen
Sovány, hosszúkás ujjaim közt...
Hideg, nagyon hideg kezem!
Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
Sokáig élni öröm-é:
Ha bánat, kétség, fájdalom van
Szurkálva perceink közé?
Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
Hogy élet és kebel
Fényes piros lángban, miképen
A fáklya, ugy lobogna el;
De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
Mint ágon a levél...
Ah, a természet haldoklása
Lelkemmel titkosan beszél!
1846
Tompa Mihály - AZ ELSŐ IBOLYÁHOZ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:58:36
Ki megnyitod kelyhed mosolygva, kéken:
Légy üdvöz, üdvöz, kedves ibolya!
A szép tavasznak első mosolya,
Oh légy, a hű emlékezet nevében!
Ilyen volt ő szelid szemével épen!
Mely hirdeté, mit lelke gondola,
Ártatlan élte csendesen folya,
Mint a patak, rejtő bokor tövében!
Nem érte ő az ibolyás tavaszt,
Mely zöld lombot és édes dalt fakaszt
Vidékein az új éltű ligetnek;
És keblem zordon téli pusztaság,
Hol bánat és szív, alvó gyöngyvirág!
Fájó beszédben téged emlegetnek!

1846
Tompa Mihály - NÉPDALOK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:58:05
I.
Télen nyáron pusztán az én lakásom,
A rózsám is csak vasárnap ha látom;
Lakásom van hortobágyi pusztába',
Nem járhatok én az Isten házába!
Sík a puszta, se halma, se erdeje,
Sugár magas a toronynak teteje;
Sugár torony kilátszik a pusztára,
Harangoznak pünköst első napjára.
Imádkoznám, de nem tudok, hiába!
Nem jártam én soha az iskolába;
Édes szülém tanított volna rája,
Jaj de régen temetőn a fejfája;
Imádkozz te, rózsám, a jó Istennek!
Aztán gyere, templom után csókolj meg,
Eszem azt az imádságos kis szádat,
Három hétig nem hallod egy adtámat!
II.
Békót tettem kesely lovam lábára,
Mért nem hallgat a gazdája szavára;
Békóba tett engem is a szerelem,
Az alföldön a legszebb lányt szeretem.
Volt egy csikóm, ha magam rávetettem:
Száz mérföldre maradt a szél megettem;
Debreceni szabadságon eladtam,
Áldomáskor csakhogy meg nem sirattam.
De nem bánom, a rózsámnál az ára,
Neki adtam kendőre, pántlikára;
Ne zsugorgasd azt a bankót, jó lélek!
Ád az Isten még többet is, ha élek.
III.
Kis kertemben kiszáradt az eperfa,
Este, reggel egy bús madár ül rajta;
Csak azt búgja az a gerlice-madár:
Hogy a legény, szőke, barna csapodár!
Árva madár, leveletlen fatetőn!
Nincsen párod, nekem sincs már szeretőm;
Vígy el engem magaddal az erdőre,
Ott ássuk meg egymás sirját előre!
Vígy el engem az erdőre magaddal!
S aki előbb bánatjában ott meghal:
Temesse el, temesse el a másik,
Hol a sárga színű kikircs virágzik!
IV.
Muzsikálnak, hegedűlnek
Alvégesi legénységnek;
Biró fia beh régen,
Beh régen!
Nem volt már a felvégen.
Hamis volt a zúza, mája,
Nem is kell a pántlikája!
Kilököm azt a hóra,
A hóra!
Péntekre viradóra!
Azt az egyet megmutatom:
Lesz szeretőm, ha akarom!
Eleven, mint a madár,
A madár,
Miden újjomra egypár!
Pereg az orsóm kereke,
Vékony szálat fonok vele;
Lobogós ingnek jó lesz,
Beh jó lesz,
A rózsámnak, ha elvesz!
V.
Három mezőn, három határon,
Búzavirág az én virágom;
Az is, mint a rózsám szeme, kék,
Mást aranyért nem szakítanék!
Édes szülém, ha szépen kérem,
Kék pántlikát veszen majd nékem;
Legyen, mint a rózsám szeme, kék,
A világért mást nem hordanék!
Egy kis legény kért meg a télen,
De nem volt mit kapni szegényen!
Aztán nem is volt a szeme kék,
Barna szembe nem is nézhetnék!
Borúl az ég, szél fú hidegen,
Édes atyám, édes Istenem!
Ne adj esőt, hadd legyen az ég,
Minő az én rózsám szeme, kék!
VI.
Hogy beteg volt édes szülém,
Ezerjófűvet szedtem én;
Héjh az erdőn, a réteken
Ezerjófű elég terem!
Beteg az én szívem nagyon;
Még rosszabb, ha gyógyítgatom:
Héjh az erdőn, a rét-szélen,
Nem nő ezerjófű nékem!
Azt a helyet majd meglátod,
Ahol leltem orvosságot,
Egy kis fenyőkereszt alatt,
A temetőn lelem meg azt!
VII.
A parlagon nő a szarkaláb;
Nézz a szemem közé legalább!
No, de ne bántsd! minek néznél?
Ugy lehet, még megigéznél!
Most is olyan nagy az én bajom:
Nem kell a bor, pedig szomjazom!
Be-behunyom a szememet,
Elaludnám, de nem lehet!
Ha felülök pej paripámra,
Nincs az eszem a kantárszárra;
Mikor aztán észreveszem:
Házatoknál áll meg velem.
Ne légy olyan durcás, violám!
Ha nem szeretsz, mondd meg igazán;
Ha helyettem más legényt vársz:
Ne félj, akkor sohase látsz!
VIII.
A tilinkóm nem szól, elhasadt,
Amoda a hármas domb alatt;
Olyan szomorú volt a nóta,
Hogy a fát is meghasította.
Addig beh víg volt a nótája,
Míg a rózsám hallgatott rája;
Nyári estén, csendes időben
Ablakánál megfúttam szépen.
De mióta a lány nem szeret,
Búbánatnál nem szólt egyebet;
Lassan fúttam, hogy más ne hallja,
A juhász-legénynek mi baja.
A tilinkóm nem szól, elrepedt;
Héjh megcsalt a rózsám, nem szeret!
Lassan fúttam, mégis elhasadt,
Ugy szerettem, mégis elhagyott!
IX.
Csendes a tó, habja nincsen,
Bele ne halj, édes kincsem!
Mert az ám a tó szokása,
Hogy a mélyén sincs folyása.
Fogadj szót, ha mélyre viszed:
Mind meghibál a kendered;
Ha elázik, szakad a szál,
A vetélő sokszor megáll.
Én addig a más oldalon
A csikókat megúsztatom;
Napszállatra, vacsorára,
Haza teszlek, szívem Sára!
X.
Piroslik a bokor gyenge hajtása,
Piroslik a leány gyenge orcája;
Tarka madár jár a piros hajtáshoz,
Nyalka gyerek jár a piros leányhoz.
Melegen süt a nyári nap sugára,
Gyenge hajtás beh színtelen, beh sárga!
Barna kis lány, gyenge piros orcádat
Megsárgítja a szerelem, a bánat!
Letöröm a piros galyat előre,
Kalapomhoz bokréta lesz belőle;
Haza viszem a rózsámat a télen,
Pirosan hadd legyen ő feleségem!
XI.
Tó közepén bokor-sás.
Ha nem szeretsz, szeret más!
Igazán, igazán,
Tíz szeretőt kap a lány!
Piros az én ajakam,
Gesztenye-szin a hajam!
Liliom, liliom,
Liliom-szál a karom!
Akit én megölelek,
Megcsókolok, szeretek:
Tiszán túl, Dunán túl,
Örömében elájúl!
XII.
Rózsaszőlő, bakator.
Piros a bor, ha kiforr,
Piros leány, galambom!
Töltsd tele a palackom!
Nincsen pénzem, nem is volt;
Bor árában kell-e csók?
Csókolj meg már, ha lehet,
Áldom az Istenedet!
XIII.
Esik a hó a határon,
Fehér, mint a fehér vászon;
Ha én olyan fehér fehér volnék:
Héjh beh szeretne a legénység!
Beh szép az a holló-madár!
Olyan barna, mint a bogár;
Ha én olyan barna barna volnék.
Héjh olyan sokat nem busúlnék!
Beh szép piros az a hajnal!
Miként a cseppentett vér, olyan;
Ha én olyan piros piros volnék:
Hejh szeretőm is lenne tán még!
Beh karcsú az a jegenye!
Beh is fent van a teteje,
Ha én olyan karcsú karcsú volnék:
Héjh az idén még férjhez mennék!
XIV.
Messze földre bujdosott a galambom,
Soh' se látom, tán még hirét se hallom!
Csak az esik a lelkemnek nehezen,
Hogy még nem is beszélhetett énvelem!
Árva vagyok, mint az árva gerlice,
Édes rózsám, mért hagytál el ennyire?...
Annyit sírok, annyit rívok utánad:
Gyenge szívem majd megöli a bánat!
XV.
Nagy kerek tó közepén,
Liliom nőtt az idén;
Liliom, liliom,
A vagy édes galambom!
Bementem a liljomért,
Jaj a vize nyakig ért!
A hinár, a hinár
Majd hogy oda nem ölt már!
Nem kell nékem liliom,
Te sem kellesz, angyalom!
No hiszen, no hiszen
Nagy hinár a szerelem!
1846
Tompa Mihály - PUSZTÁN. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:57:08
Pogány idő támadt, a pusztán üvöltve
Futtatnak a nekiveszett, vadult szelek;
Csikasz farkas fülel, csavarog mögöttem,
Orcám havas eső csapkodja, marja meg!
Amott egy rongyos csárda rémlik... hejh,
Kinek ilyen sincs, annak palota;
Hólyag-ablaka bágyadt holdvilág, -
S bár nem sokat mond: betérek oda!
Hejh beh boldog ember, aki otthon lehet!
Más így sohajtana a zordon éjszakán,
Én nem sohajtok így, nekem nincs otthonom,
Amely nyugodalmas meleggel várna rám,
Ha éj van is, egyszer csak megvirad,
Hadd zúgjon, majd eláll a fergeteg!
Csapláros! nyiss ajtót... künn útas áll,
Nem kell nekem sok, adj bort, kenyeret!
A tágas ivóház hangos és szomorú.
Én egyes-egyedül csak ugy kongok benne;
Még kietlenebbé a pisla mécs teszi,
Ha egy hű ebem sincs, csak valaki jönne!
No de se baj! nem únom meg magam;
Én, és a mindig kész emlékezet,
E nyájas angyal s kinzó ördögöm,
Majd elbeszélgetünk multam felett!
Megtöltöm poharam, s iszom kelletlenül,
A bor melegétől kedvet kapok talán?
Tudj' az Isten, nekem bor közt eszembe jut
Eltűnt éveimből jó, rosz egymás után,
Hejh, bár örökre elfelejteném,
Mi kínosan érdekli lelkemet!
De zúgva jő az, mint a gyors folyam,
Melyet feltartóztatni nem lehet!
Egyetlen virágot növelt életemnek
Üröm- s csalántermő köves tartománya;
Ah, mint vágytalak én kebelemre tűzni,
Ah, mint vágylak most is, szívem szép leánya!
Karom kinyujtom... de az élet, e
Mogorva vén mester közinkbe lép,
Száraz hosszú újjával fenyeget,
Mondván: fiú, fiú! kenyér elébb...
És én törekedtem ez után eleget,
Volt is már egy darab kenyérhez reményem;
Minő derék fiú! kürtölte a világ,
Minő derék fiú! - s elmellőzött szépen,
Ez csak hagyján! de mocskos nyelve még
Jól megbecstelenit; - cudar világ!
Mint a varjú szárnya a levegőn,
Az én lelkemen ez sebet nem vág!
Hát még akiket oly lelkemből szerettem,
Ti a baráti név hazug bitorlói!
Ti az alacsonyság büzhödt mocsárának
Sima bőrű, mérges párájú kigyói!
Üdvösségtekre im, e tölt pohárt,
E tölt pohárt én... a földhöz csapom.
Kár értetek; minő véghangja volt!
Nem szóltok ti oly tiszta hangokon.[11]
Künn vész zúg az éjben, - megtöltöm poharam...
S mellettem hirtelen egy kacér lány terem,
Megölel, megcsókol, orcám simogatja,
Tudom bár, hogy hűtlen, elűzni nem merem;
Ez a csapodár leány a remény;
És én megtöltöm újra poharam;
Künn a vihar zúg, lelkem csendesűl,
S ajkimon a kacér hölgy dala van!
1846
Tompa Mihály - ÉJI VIOLÁK. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:56:16
Köszöntelek, te csendes tiszta éj![7]
Lelkem beszél, ajkam megnyilni fél...
Az elnyugvó alkonynak égve
Felejtett mécse véglobbot vete;
Véglobbot a halvány világu
Esthajnal élete...!
S a kék hullámu messzeséget[8]
Előttem mig homály boritja:
Keblem a vágy el-elszoritja
S ismét a régi kínnal éget!
Feletted, messze szép táj!
Lebeg bús lelkem szüntelen;
Bár megpihenni nem tud,
Mint a madár sík tengeren,
Kéj és kín rajtad összefut,
S rád emlékeznem úgy fáj...!
Elégve majd esthajnalomnak
Halvány világu élete:
A zaj, halk szívütésre válik
Halk szívütésben mind halálig
Él a táj emlékezete...
Ah, rajta egykor nem merengek!
Elsötétült szemem nem látja;
Hullámzó képét elfelejtem...
Lelkem, te lengj azon helyettem
Légy a kedves táj délibábja!
-------------
Tündéri szép az éj...
Kis kertemben mélázva járok,
Azt várom szüntelen,
Hogy megszólitnak a virágok!
S ime, a csendes éjben
Megnyílik száz virágkehely...
Légben, halmon, mezőben,
Jó illatár terjedve el.
Érzem én is megnyilni keblemet,
- Kertem virágival; -
Melyből buzogva ömledez
A csendes éji dal...
Ki a virágnak illatot,
A szívnek érzeményt adott:
Övé az illat és az ének,
Nagy ünnepén a néma éjnek,
Mely megnyitá a dús virágkehelyt,
S a dalszülő kebelt...!
-------------
Elveszti az éj gyász koromszinét,
S bizonytalan homályra enyhűl;
Honnan jön a varázs-mosoly,
Mely a vak éjszakába foly?
A hold emelkedik keletrűl...!
Tündér menyasszonyként, feje
Ezüstlő fürti földig érnek:
Förösztvén lágy hullámiban
Képével bujdosó kis érnek.
S a csöpp, enyhe harmat képében:
A szomju föld áldása lészen.
Keblem világa holdas éjszaka,
Hullámzó érzeménye csermely-ár,
A rózsafényű képzelet
Rezegve rajta mint a holdsugár;
S fölszíva tiszta csöppjeit:
Mint virágnak harmathullása,
Dal lesz szomjú keblem áldása,
És a dal engem boldogit.
-------------
Alusznak a füvek, virágok...[9]
Közöttök halkan énekelve csak
Az éji őr szalad sietve,
Az éber éji őr, a kis patak.
Lelkem viraszt, - miként az éji őr,
És messze jár gyors gondolattal.
Köszöntve éjfélt és korányt,
Harmatot, csendet, holdsugárt:
- Hangosan fel-felcsattan a dal...!
-------------
Csodás, nevetlen érzelem
Beszélget titkosan velem,
Mely öntudatlanúl kihoz
Sírok bogácskóróihoz.
Kit látogassak én meg itten?
Még nincsenek halottaim,
Szív-képek, ifju álmaim
Társalognak velem meghitten...![10]
El innét...! ott az én helyem, hol
A búgó vadgalamb lakik;
S meleg fészkében a csicsergő
Madárka dalrul álmodik:
Vadszőlős, fészkes halmokon,
Hisz én is dalról álmodom!
-------------
Az égre nézek, ott
Ezüst méhkas függ... teljes tiszta hold:
Körűle sűrű csillagraj röpes,
S ez égi méhek ajkirul,
Nyugalmas éjben édes méz csepeg,
A föld felé láthatatlanúl.
- S mi volna más
Az édes mézharmat, melyet szedek
Napkeltekor,
A csillogó erdőlombok felett?!
1846
Tompa Mihály - KOSZORÚ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:55:39
A költő homlokán,
Hol terhesen függ a lélekború,
Hírnek szellőiben
Rendül meg a zöld repkény-koszorú.
Vággyal ne nézzetek
Fel a költő repkényes homlokára,
Hisz a lomb rajta a
Megtört kebelből drága vérnek ára!
Irigylitek talán
A télviharral küzdő, lombtalan
Tölgynek, hogy ágain
Függ a fagyöngy, zöldelve bokrosan?
Tudjátok meg, hogy a
Bércen a gyöngyös águ tölgy beteg!
A költő homlokán
Bánatra vannak a zöld levelek!
1845
Tompa Mihály - SZERELEM. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:55:12
Hogy lángra gyúlt én szívem általad:
Érzém mindenható hatalmadat!
Csüggvén hölgyem hő ajkain:
Több kéjt szivem nem bíra már...
Csak boldogságod volt velem,
Fényes sugár, meleg sugár!
Fényes sugár, meleg sugár!
Forró, forró miként a nyár dele,
S villámontó volt a lány kebele!
E szív egén el-elborult,
Fel-felderűlt a láthatár...
Adtál a kéjhez kínokat,
Kétes sugár, csalárd sugár!
Kétes sugár, csalárd sugár!
S mindez hová lőn? Évek tűnve el:
Fagyos nyugalmat érez e kebel!
Fényed, mikép az őszi nap,
Tőlem mind távolabbra jár;
S e szívre több hatalma nincs,
Halvány sugár, hideg sugár!
Halvány sugár, hideg sugár!
1845
Tompa Mihály - NEFELEJCS. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:54:51
Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.
Kedves lánykám! égi szép szemedből,
Hivedért könyűt gyakorta ejts!
Kebleden, édes bús harmatától
Úgy virúl a legszebb nefelejcs!
1845
Tompa Mihály (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:54:27
Elnézést kérek és elírtam!
Nem 1844 hanem 1845.
Üdv:VENDÉG
Tompa Mihály (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:53:51
Elnézést,nem 1944 hanem
1945
Üdv:VENDÉG
Tompa Mihály - KÉP. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:52:52
Sűrű bokor zöld lombja közt
Fészket rakott egy pár madár;
A fészek im megnépesül...
Benn pelyhesek sipegve már.
A hím csodálkozik: hogy egy
A többinél hatalmasabb;
Testvéritől elüt nagyon,
És orra, körme horgasabb!
Te jámbor, jó hogy nem tudod:
Hogy a kakuk pajzánkodott!
1844
Tompa Mihály - SZIVEMHEZ. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:52:25
Mi lelt megint
Szivem, te nyugtalan?
Ezer bajom
Van véled untalan!
Könnyű neked,
Könnyű kötődni benn;
Künn a világ
Koránsem úgy megyen!
Szegény fejem
Sujtolja annyi gond:
Kenyér után
Futok, mint a bolond!
Könyűt facsar
Szememből tűzhelyem:
A holnapon
Töröm ma a fejem.
S te, mit mivelsz?
Égben ábrándozol!
Tudj' a manó,
Hol nem kalandozol!
Üss' a guta
Azt a sürű sohajt,
H a hideg
Konyhára mitse' hajt!
Nem tetszik a
Patak s kies határ;
Nem a falu
S jámbor lakói már;
Borúlt az ég,
És törpe a halom;
Szűk és hideg
Neked szerény lakom.
De álmodol
- Üzvén árnyékokat -
Örök tavaszt,
Tengert, hegyormokat,
Szabad hazát
És boldog népeket...
Beteg szivem,
Jó, hogy nem értelek!
Bár a dolgot
Megszokta két kezem:
Szegény vagyok,
S gyakran megéhezem;
S te, szép leányt
S szerelmet emlegetsz!
Ily nagy bohó,
Szivem, hogyan lehetsz?
Még éjjel is
Tőled nem alhatom,
Még akkor gyűl
Veled meg a bajom!
Csalképeket
Kergetve untalan,
Előtted hir,
Babér, szerencse van!
Nem mondom én,
Gyötrődöl eleget!
De hasztalan,
Nincs benne köszönet;
Mert a világ
Koránsem úgy megyen;
Ne álmodozz'
Jó szív, eszed legyen!
1844
Tompa Mihály - HÁRFÁM. (Beküldő: VENDÉG)
2015-07-25 08:51:56
?Hárfám, ne zengj szerelmet,
Feledd örökre azt!
Lásd, szívem- és szememből
Bút és könyűt fakaszt;
Felőle, húrjaidról
Emlékezet ha kel:
Miként a holt pacsirta,
Némúlj örökre el!
Lágy hangokon, ne tűntesd
Elém a hitszegőt!
Nyájas reménye, melyet
A szív magára szőtt,
Lefoszlott, mint lefoszlik
Fájáról a virág,
Ha éltén őszi éjnek
Gyilkos haragja rág!?
És fájó szívem álma
Vad rengetegbe vitt,
Hol felleg ússza a bérc
Repkényes ormait,
Hol titkos édes hangon
Susog minden levél,
S vándor fuvalmak ajka
Tündér regét regél.
Ott a magány ölére
Simúlva biztosan:
Enyhűlet ért szememnek
Könyhullatásiban.
Megtelt csordultig a szív,
S addig hevűlt, dagadt,
Mig érzeménye buzgó
Énekben felfakadt.
S mig énekeltem nagy,
Dicső természetet:
Szerelmem ihleté át
A szíves éneket;
A felvont húr zenéjén
Általfuvalt heve,
És rajta a dal újra
Szerelmi dal leve.
E hárfa énekének
Mig álom-élte tart,
Mig el nem fog borúlni
A ciprus árnya rajt:
A húrok zengzetében
Életre költ dalát,
Mindenható szerelem,
Te hasd, ihlessed át!

1844